Ma Soros György is hozzászólt a témához. Ennek apropóján szeretném igen röviden megvilágítani azt, hogy az Európai Unió alapelve, alapvető rendezési elve a jogállamiság, mely fogalomhoz megannyi részelem kapcsolódik. Egy jogtudományi publikációban illő mikroszkóp alá tenni a problémát, ám az érdeklődő állampolgárok számára az is újdonságként hat, milyen hatást is gyakorol hazánkra az Európai Unió léte önmagában.
Az első és legfontosabb dolog, hogy amikor csatlakoztunk az Unióhoz, nem azt vállaltuk, hogy majd a jövőben betartjuk a későbbi normákat, hanem azt is, hogy magunkra nézve kötelezőnek fogadjuk el az összes korábban keletkezett szabályozást, beleértve az EU Bíróságának ítéleteit is. Ebből kifolyólag nemzeti bíróságaink számára – quasi precedensként – alkalmazni szükséges az évtizedekkel ezelőtt már meghozott döntéseket is. Nem beszélve az egyéb jogi aktusokat, etc.
Magyarország nem volt alapítója a közösségnek, hanem a geopolitikai szükségszerűség úgy hozta, hogy az EU megelőlegezte a bizalmat a csatlakozó országoknak, és feltételezte, hogy az érték- és normarendszert valójában magunkénak ismerjük el. Ebből kifolyólag a csatlakozás olyan erővel hatott, mintha tényleg ősidőktől fogva tagjai lennénk az Uniónak. Csakhogy ez nem csak jogokat, hanem kötelezettségeket ró ránk. Ebben a körben értelmezendő a jogállamiság fogalmát érintő összes jogi tárgyú kötelezettség, jelenlen meg az bármilyen formában is.
Hazánk tehát azzal, hogy a jogállamisági kritériumokat megkérdőjelezi, önmagában az EU alapjait vonja kétségbe. Az EU Bírósága több döntésében kifejtette, hogy az ilyen tagállami magatartás nem elvont politikai, hanem ténylegesen jogi kérdés, mely „szerződésszegésként” értékelendő. A magyar kormány e körben tudatosan félrebeszél, mely hozzávetőlegesen úgy hangzik, hogy ugyan tiszteletben tartjuk (formailag) a jogállamiságot és az EU jogi értékrendszerét, csak (gyakorlatban) mégis szeretnénk magunkat kivonni annak hatálya alól.
Ez pont olyan, mintha két labdarúgócsapat egymásnak feszülne a pályán, de az egyik felháborodik azon szabályon, hogy az ellenfelet nem szabad páros lábbal agyonrúgni, avagy vindikálná magának azt a külön jogot, hogy kézzel is megfoghassa a labdát a magyar játékos. Ezt talán a magyar kormányzat is érti, de egyre inkább elszaporodó érvelési mód az, hogy axiómákat kérdőjeleznek meg egyesek. Ha tehát, Magyarország eleve kötelezett a jogállamiság kapcsán és axiómaként fel sem merül, hogy ez megkérdőjeleződhet, akkor az erre vonatkozó – eleve létező – szabály külön, szabatos beillesztése egy új jogi normába, aktusba nem eredményezheti azt, hogy az így megalkotott rendszerben tiltakozzunk a jogállamisági követelménnyel szemben.
A költségvetési vétó alapja nem az oda illeszthető érvelésből fakad, hanem ama zsarolásból, hogy az EU adjon mentességet hazánknak egy szabály alól, mert ha nem, akkor a sakktáblán felborítjuk a bábukat, elvisszük magunkkal az üveggolyókat, elgáncsoljuk a társainkat, és bármilyen galádságot megteszünk, amit egy raplizó gyerek eszébe sem fordulna meg.
Az Európai Unió életében – meglátásom szerint – soha nem fordult elő ilyen nyílt érték- és jogtagadás. Ha egyszer alapelv, axióma a jogállamisági kritérium betartása, akkor jogosan, logikusan nem jutott senki eszébe az, hogy szankciókat hozzon létre a szabályszegőkkel szemben. Hiszen minek is, ha azonos értékrend mellett jöttek össze a „klubban” a tagállamok. A történelem azonban mindig kitermeli a saját gonoszát, mely most megjelent, rárúgta az Unióra az ajtót és kinyilvánította, hogy ha nem lophatom el a közpénzt, akkor inkább fulladjon meg mindenki.
Számomra döbbenetes, hogy ezt valaki egyáltalán megengedje magának. Ha ez tényleg egy klub lenne, akkor az elnök visszakézből szájba vágná az illetőt, aki nem a klubba, de az utcába se fordulhatna be soha többé. Csakhogy ez a diplomáciában nem így történik meg. Az EU saját tisztességének fogja. És általában a tisztességes ember gyengébb, sérülékenyebb a gonosszal szemben, mert nem képes, nem akar ugyanolyan módszereket alkalmazni, hiszen azzal hasonlóvá válna azzal, akivel szemben fel kívánna lépni. Ugyanakkor egyet ne felejtsünk el. Az EU költségvetését nem Magyarország gyarapítja, nem mi termeljük meg a pénzt, hanem mi szeretnénk azt hazavinni. Az atlanti kultúrában azonban nem lehet elfelejteni azt a tényt, hogy a néhány ezer év alatt nem voltak soha olyan balekok, hogy önként és dalolva adjanak oda valamit, amit tőlük ki akarnak zsarolni.
Most azonban nem is érdekel az, hogy az EU nagyhatalmai miként reagálnak. Sokkal inkább arra kívánok rámutatni, miként megkérdőjelezett minden közösségi norma, és annak hazai hatályosulása.
Az Alkotmánybíróság a V/732/2019. sz. alatti döntésében (Szabó Marcell alkotmánybíró párhuzamos véleményével ellátottan) rögzítette a közösségi jog primátusát. Ugyanis az egy axióma. A bíróságok és ügyvédek jelentős része azonban ezt megkérdőjelezi. Miért is? Túl messze van Brüsszel? Vagy Soros? Nem. A jogi szocializáció és a pillanatnyi érdek mentén úgy gondolják, ez jobban kifizetődő, mint gerincesen, tisztességesen betartani a normákat. Mert ugye el is hiszik sokan, hogy mindenkinek joga van véleményét kinyilvánítani. Csakhogy egy adott anyagi jog tagadása nem vélemény, hanem böszmeség és tudatlanság. Minden, csak nem vélemény. A gond ott kezdődik, hogy a eliten eluralkodik a magabiztosság, és úgy gondolják, ha sokan beszélnek valótlant, akkor az a hangerőtől és a hatalomtól valóvá válik.
Igen nehéz minden nap megküzdeni a bíróságokon olyan jogászokkal, akik – mint történt ma délelőtt – egy megdönthetetlen törvényi vélelemre is azt mondják, arra nem kell odafigyelni, az csak egy dolog. Ezért fizetik. És neki a pénzért bőven belefér, hogy kimondja a tarthatatlant. Nem szégyenli magát, mert szokásossá vált a dolog, senki nem szól rá. Sőt, engem figyelmeztetnek, hogy ne személyeskedjek, amikor úgy válaszolok, hogy egy ilyen miatt kollokviumon visszaadták volna az indexemet. Ám azt nem értem, megannyi jogászt mi motiválja annak érdekében, hogy megtagadják egyetemi esküjüket, európai értékrendjüket, és olyanná válnak, amit minden jogállamban megvetnek, kivetnek, üldöznek?
Mi vezetett odáig, hogy szeretett jogászi szakmánk becsületét oly sokan aprópénzre váltsák, eladják lelküket? Hogyan lehetett szakmailag odáig lealjasodni, hogy konkrét EUB döntések szövegét eltagadják, elhazudják, vagy alapszerződéses rendelkezések konkrét tényét letagadják? Ez a kisstílűség számomra érthetetlen, elfogadhatatlan. És elvben úgy gondolom, más jogász is hasonlóan gondolkodik. Ám a tiltakozások hangját alig hallani. Beletörődve, fejet leszegve beadjuk derekunkat, önként behódolunk az önkénynek? Ez lenne a „tisztesség”? Az összes többi meg az antiszociális magatartás?