Talán kissé megkésve reagál a magyar társadalom arra a problémára, melyhez foghatót nem hord hátán a XXI. század. Ugyanis hiába a jogtudomány látszólag elvont szintjén csapódik le minden ok és okozat, mégis a jogállamiság állatorvosi lova az un. deviza alapú hitelezés problematikája. Elmagyarázom, miért.
Jelen gondolatsornak nem lehet része azon okok kibontása, mely miatt kényszert érzett a társadalom különféle tagja, szervezete, hogy hiányzó forrását, jövedelmét kölcsönök felvételével pótolja. Ugyanis roppant elenyésző összességében azon ügyek száma, ahol valóban likviditási gondjait orvosolta valaki. Az adott cél elérése, anyagi javak megszerzése érdekében úgy adósodott el, tartozását rövid határidővel vissza is fizette. Mondok is erre egy nem is olyan távoli példát: amikor a helyi önkormányzatoknak nem volt elegendő pénzforrása a törvényi kötelezettségek teljesítésére, nagyon gyorsan kölcsönt vettek fel. Ám teljesen tisztán látható, ez csak a probléma időleges megoldását jelentheti, hiszen a források, az anyagi erő cseppet sem változik pozitív irányba, így újabb és újabb hitelfelvételekbe menekülnek, majd széttárják a kezüket, eddig tartott a pénzem, már nemhogy a normál kötelezettségeimet sem tudom teljesíteni, hanem a korábban felvett kölcsönök havi részletfizetését sem. Csakhogy, a végletesen eladósodott önkormányzatok tarozásait átvállalta az állam, míg a hasonló helyzetbe került fogyasztókét és a magáncégekét nem. Változást a korábbi szokásokhoz csak abban látok jelen pillanatban, hogy egy-két generáció megfeneklett az adósságspirálban, ám ebből a fiatalabbak nem tanultak, még nagyobb elánnal adósodnak el, melyre jogi mentség és védelem már nem lesz a jövőben.
Onnan kell elindulni a fenti bevezetést követően, ha már adott volt, hogy 2007-2008-ra döbbenetesen eladósodott a lakosság, majd a forint további gyengülése ezt a forintban meghatározott összeget még tovább emelte a deviza alapú hitelezés kapcsán, akkor a 2010-es 6.000 milliárd forintnyi állományt úgy kell érzékelni, az valójában két „nyugdíjkasszát”, vagy Magyarország állami költségvetésének kb. 30%-át tette ki. Egyszóval olyan hatalmas összegről beszélünk, mely az az átlagember számára már értelmezhetetlen, felfoghatatlan, ebből kifolyólag napi problémáján kívül áll, így arra nem is reagál.
De mit tehetett volna egy gondoskodó állam, amikor rájött, hogy a megkezdett út járhatatlan és az tömeges katasztrófához vezet? A lakosság, azaz a fogyasztók és fogyasztónak nem minősülő egyéb személyek esetében más és más megoldás állt (volna) rendelkezésre. Fogyasztónak jogilag az a természetes személy minősül, akinek jogügylete kívül áll szakmájának, üzleti tevékenységének, foglalkozásának gyakorlásán. Magyarán, ha egyébként ügyvéd is vagyok, és jogtudásom messze meghaladja az átlag halandó szintjét, akkor is fogyasztónak minősülök egy olyan kölcsön felvételénél, mely célja saját otthonom felépítése, hiszen a bank és közöttem lévő információs különbség szakadéknyi. Ha azonban ugyanezen épületet saját irodám céljára kívánom használni, és az adós a jogi személyisséggel bíró ügyvédi irodám lesz, akkor a fogyasztói jogvédelemben már nem részesülhetek. Vagy, ha egy polgármester a helyi önkormányzat törvényes képviselőjeként jár el egy bank előtt, akkor nem kap azt adós ilyen speciális jogvédelmet, ha ugyanaz a polgármester vesz privát, saját használatra egy autót, akkor már megillet e jog. Egyszóval az átlagember számára nehezen kezelhető szituációkat eredményez a jog, így azt a következtetést kell levonni, vannak szabályok, amiket be kell tartani, mert annak rendeltetése pont ez. Márpedig az EU jogának lényege az, hogy a tagállamok csak akkor gyakorolhatják önállóan hatásköreiket, amennyiben az Unió úgy határozott, hogy lemond hatáskörének gyakorlásáról.
Magyarországon a rendszerváltásnak nevezett történelmi események olyan gazdasági folyamatokat indítottak be, melyek morálisan és közgazdaságilag is meghatározták az elkövetkezendő évtizedeket. Társadalmunk a Kádár-rendszer utolsó évei alatt teljesen fellazított tilalmak miatt bőven belekóstolhatott Nyugat-Európa jóléti társadalmainak „csillogásába”, anélkül, hogy megértette, megérthette volna a „nyugati” gazdasági működés elveit, mozgatórugóit. A szocialista rendszerből magát felszabadultnak érző fogyasztóknak valós jövedelmi alapjuk nem volt az elérni kívánt célok fedezetéül, így a korlátok nélkül ránk szabadult reklámtevékenység hatására megalapozatlan vágyakat éreztek bizonyos fogyasztási javak birtoklása iránt. Ám a banki hitelezés a magyar társadalom jelentős részében nem likvid hiányokat hidalt át, hanem jövedelmet pótolt.
Az 1998-2002 közötti Orbán-kormány a keresletet állami kamattámogatású hitelekkel kívánta élénkíteni, azonban ez oly mértékben megterhelte a költségvetést, hogy e megoldásról le kellett mondani. Azonban a fogyasztók a megszokott kamatterhek miatt nem kívántak kölcsönöket felvenni, mert azért annyi józanság megmaradt a lakosságban, ki tudták számolni, a futamidő alatt fizetendő havi törlesztőrészleteket képesek-e fizetni, vagy sem. Az, hogy teljesítőképességüket teljesen kimerítette egy ilyen ügylet, meggondolatlanság, azonban csak részben bír jogi relevanciával. A kormányzat így olyan megoldást keresett, mely tudatosan kihasználja a társadalom önkéntes jogérzékét, józanságát, mégis képes úgy befolyásolni a fogyasztói döntéshozatalt, hogy a fogyasztó ne legyen képes figyelembe venni bizonyos okozatokat, mechanizmust. Erre találtak hasznos megoldást az un. értékállandósági kikötésben. Ez annyit tesz, a hitelező nem bízik a törvényes fizetőeszközben, azaz a forintban, így a kölcsönszerződésben valami stabil dologhoz köti az értékét. Lehet az arany, valamilyen deviza, de gabona, bármi más is. Odaadom az egymillió forintot, de megnézem, azért hány gramm aranyat adnak, azt kiszámolom, és lejáratkor pont annyi gramm aranynak megfelelő forintot adjál vissza, mint amit meghatároztunk eredetileg. Ugyanazon tömegű arany a visszafizetéskor kerülhet többe, kevesebbe, így eléggé lutri az adósnak, hogy a futamidő alatt milyen gazdasági változások következnek be. Ráadásul, míg egy banknak nem csak szakmai kötelessége is a változások lehetőségének felmérése, azt befolyásolni is képes, nem beszélve arról, hogy saját kockázatát ki is zárhatja, míg egy magánember ilyen lehetőséggel nem bír.
Csakhogy a bankok nem egyszerűen nem bíztak a forint értékállandóságán, hanem az egészen nagyot akartak keresni. Bemutatták azt az alacsony kamatot, mely mellett a fogyasztók már hajlandóak voltak kölcsönért folyamodni. Bementek a bankba és megkérdezték, mi is ez a deviza alapúság. Erre kaptak egy sima mellébeszélést, melynek mindenhez köze volt, csak az igazsághoz nem. A banki ügyintézők, akik szemben ültek az ügyfeleikkel, maguk sem tudtak az egészről semmit, ám erkölcsön kifogásuk nem volt annak okán, hogy nem voltak képesek tisztességes tájékoztatást adni. Sőt, a legtöbben maguk is felvették az ilyen kölcsönöket.
A deviza alapú hitelezés szépen lassan felfutott, hiszen 2005 és 2008 között nem volt nagy változás a forint értéke kapcsán: 2005. év elején 159.-Ft volt a CHF, ami másfél év alatt gyengült 10%-ot, majd visszaerősödött az eredeti szintre, és volt olyan időszak, amikor erősödött is az eredetihez képest. Ez 2007. nyarára tehető időszak, amikor az egekbe szökött a hitelfelvételek száma, hiszen az átlagember azt a következtetést vonta le, eljött a Kánaán, maradnak az alacsony kamatok, erősödik a forint, csak azt nem látta, a bankok a valójában fedezetlen hitelezés lufiját kipukkanásig fújták, boldog-boldogtalannak öntötték a kölcsönöket, és osztották a frenetikus jutalékokat. Ez az „áldott” állapot megmaradt 2008. nyaráig, majd az év végére elérte az lakossági hitelállomány a maximumát. Ez volt a cél, alig volt olyan család, aki el nem adósodott volna. Csakhogy már látható volt, az adósok nagyon jelentős része kölcsönt váltott ki újabb kölcsönnel, valójában nem a cseppet sem növekedő családi jövedelem terhére vállalt kötelezettségeket (lakás- és járművásárlás, külföldi nyaralások, etc.), hanem teljesen általánossá vált, hogy ott van a bank, szórják ki a kölcsönöket, majd csak visszafizetjük valahogy. Olyan nem volt, hogy ne lett volna valahogy.
Könnyű a gazdasági-pénzügyi világválság mögé könnyű bújni, indokokat keresni, azonban a forint elgyengülése törvényszerű volt, ugyanis a magyar gazdaság nem egészséges viszonyok között haladt előre. Így történhetett meg, hogy a CHF 2009. január végére átlépte a 200.-Ft-os határt. Ez annyit jelentett, hogy egy 10.000.000.-Ft összegű kölcsön esetén a tőketartozás hónapok alatt felszaladt 12.500.000.-Ft összegre. A havi törlesztőrészletek pedig az egekbe szöktek. Ugyan egy ideig – 2010 nyaráig – volt kis visszaerősödés, azonban az év végére 220.-Ft, majd év végére stabilan 250.-Ft körül járt. Ezzel valójában rá is csukódott a magyar lakosságra az ajtó. Ám nem szabad elfelejteni, hogy nem csupán az önkormányzatok, hanem a magyar kisebb-nagyobb cégek is tele voltak deviza alapú szerződésekből keletkező adóssággal. És nekem azt ne mondja senki, hogy a 150.-Ft-ot felvett kölcsönt 250.-Ft mellett törleszteni lehet. Az a 2008. nyarán felvett 10 milliós kölcsön 2012 nyarán, azaz alig 4 év alatt, 16,7 millióra duzzadt. És ehhez társult a kamat és az összes járulék. Közben a bankoknak deviza kockázata vagy egyáltalán nem volt, vagy azt limitálták.
Polgári jogunk alapelve, hogy valaki ellenszolgáltatást csak szolgáltatás teljesítése esetén kérhet. Az, hogy a bankok a deviza vételi- és eladási árfolyamok alkalmazása során semmilyen pénzváltási tevékenységet végeztek, nem csupán tisztességtelen, hanem magánjogunk egyik alapszabályát is sérti. Ha a Ptk. tiltja az ilyen magatartást, akkor az semmisségi ok. Ehhez képest a Kúria egy jogegységi határozatában ugyan megállapította annak tényét, a bankok nem nyújtottak szolgáltatást, ám nem vonta le azt a következtetést, hogy ez jogot sértene. Így a fogyasztóknak nem minősülő vállalkozásoknak a magyar bírói kar nem hajlandó igazat adni, amikor a szerződés ebből fakadó semmisségére hivatkoznak. Hiába van ott a tételes normasértés, nem, csak azért sem.
De mit lehetett volna tenni akkor, amikor elszabadult a pokol 2009-2010-ben? Cselekvési lehetősége volt a bíróságoknak az előttük fekvő jogvitákban és lehetősége volt az államnak is. Egyik sem tett semmit, sokkal inkább szőnyeg alá söpörték a problémát. És a jogfosztás olyan méreteket öltött, melynek következményei itt ülnek a nyakunkon. Egyfelől 2010 után a magyar vállalkozások versenyképessége eleve megszűnt a bedőlt hitelek miatt, másfelől megjelent a nemzeti oligarcha rendszer piactorzító hatása. A magyar bíróságok pedig kerek perec megtagadták az uniós jog alkalmazását, és sajátos jogi megoldásokkal ellehetetlenítették a fogyasztók jogérvényesítését.
Ha a bíróságok azonnal szem előtt tartották volna, hogy a vételi- és eladási árfolyamok alkalmazása csak egy fikció, és ennek semmissége folytán nem számítható ki a felek által egyedileg megtárgyalt forint kölcsönösszegből a devizában kirótt pénztartozás összege, akkor az összes szerződés futhatott volna tovább a forint tartalommal, a szerződésben meghatározott kamatokkal, járulékokkal. Csakhogy a bankoknak ez így már nem volt üzlet, elestek a remélt és részben abszolvált nagy haszontól úgy, hogy csilliárdnyi pénzt költöttek reklámokra, csillogó bankfiókokra, iszonyat volumenű jutalékokra. Gyakorlatilag felélték a jövőjüket. Mit kellett tenni? Lobbizni kellett az igazságszolgáltatásnál, a bíróságok nehogy jogvédelmet adjanak az adósoknak. Ennek kapcsán a Bankszövetség meg is kifogásolta a Kúria egyik adósbarát ítéletét, így a Kúria eltekintett azon döntésben szereplő érvelés további alkalmazásától. De itt konkrét megoldás kellett a jogfosztásra.
Miután a fogyasztók kapcsán a legmagasabb szintű jogi norma az EU fogyasztóvédelmi irányelve és az annak kizárólagos jogi magyarázatát adó Európai Unió Bíróságának ítéleteiben foglaltak, ehhez kellett (volna) igazodnia az összes magyar bíróságnak. 2013-ra eljutott a magyar bírói kar egy jelentősebb része, felismerte, a vételi- és eladási árfolyamok alkalmazása semmis, érvénytelen, így kimondták az érintett fogyasztói szerződések semmisségét. A Kúria elé kerülő ügyek nyomására a legfőbb magyar bírói fórum a Bírósághoz (EUB) fordult és arra kérdezett rá, mit kell tenni az ilyen esetekben, lehetséges-e, hogy a magyar jogalkotó, az országgyűlés alkot valami törvényt, mellyel megszüntetik a semmisségi okot, hogy a bankok a pénzükhöz jussanak. Az EUB joggyakorlata évtizedekre visszamenőleg azonos értelmezését adta az uniós jognak és a Kásler-ügyben hozott C-26/13. sz. alatti ítéletében egyértelműsítette, egy bíróság nem nyúlhat bele egy ilyen kölcsönszerződésbe (ítéletével, vagy másként), de a tagállami jogalkotó sem lehet önkényes, így csak bizonyos feltételek fennállása esetén alkalmazhat olyan megoldást, mely megengedett. Ezek közül a legfontosabb volt az, hogy csak akkor lehet behelyettesíteni a tisztességtelen feltétel helyébe egy másik feltételt, ha a szerződés nem csak részben semmis, hanem egészében. Ugyanis az uniós jognak nem az a célja, hogy megdőljön minden szerződés, hanem az, hogy csak a tisztességtelen, semmis feltételeket hámozzák le azokból. Olyan, mint amikor egy kukacos almát megpucolunk, de a jó részeket megesszük. Hiszen nem azért vettünk almát, hogy a komposztra dobjuk azonnal. Ha tehát a szerződés az érvénytelen feltétel nélkül teljesíthető, úgy nem lehet beilleszteni a szerződésbe semmis. Ha egy átlagos fogyasztó előveszi saját szerződését, és elolvassa annak tartalmát, akkor azt látja, a bank tudta, hány forintot kell adnia és azt oda is adta. Az adós pedig tudta, milyen kamattal, járulékokkal milyen összeget kell fizetnie havonta. Vagy konkrétan forintban benne volt az iratban, vagy azt ki lehetett számolni. Ennél fogva – kevés kivétellel – csaknem az összes fogyasztói szerződés csak részben érvénytelen, és a maradék tartalommal azt teljesíteni lehetséges.
Az EUB kimondta, ha az egész szerződés megdől, semmis, érvénytelen, akkor is csak olyan szabályt lehet a kieső feltétel helyébe beilleszteni, mely már a szerződéskötés időpontjában a nemzeti jog része volt. Utólagosan nem lehet ilyen szabályokat alkotni. A magyar jognak ilyen szabálya viszont soha nem volt. Ugyanis a Kúria által jelenleg hivatkozott norma arra vonatkozik, ha valaki tudja, ismeri a deviza összegét, mondjuk 10.000.-CHF, akkor azt hogyan kell visszaszámolni forintra. Ám olyan kisegítő szabály nem létezik, hogy a forintból hogyan lehet, kell kiszámolni egy CHF összeget. Végezetül az EUB egyértelműsítette, csak akkor lehet beleilleszteni a szerződésbe valamit, ha a fogyasztó számára kifejezetten megoldhatatlan helyzet áll elő azzal, hogy 20 év helyett 5 év elteltével kell egy összegben visszafizetni a kapott kölcsönösszeget. Hiszen megvette a házat, és nincsen arra reális lehetősége, hogy előszedjen a cihából egy hatalmas összeget, ami nincsen.
Mit tett erre a magyar legfőbb bírói fórum? Követte az EUB által felállított szabályokat? Dehogy. Pontosan az ellenkezőjét tette. Először is összehívtak egy un. jogegységi tanácsot, és az összes bíró aláírásával megalkottak egy szabályrendszert, ami pont ellentétes volt az EUB döntésével. Közölték, hogy innentől kezdve a vételi- és eladási árfolyamok helyett a Magyar Nemzeti Bank aktuális árfolyamával kell a forint összegből kiszámítani a devizában kirótt pénztartozást, azaz a CHF összegét. Hogy miért volt ez tilos? Egyfelől a Kúria pont jól tudta, hogy bíróságnak ilyen szabály alkotására nincsen lehetősége. A Kúria a Kásler-ügyben erről a pontról kiindulva tette fel a kérdéseit, így számomra emészthetetlen, ha a kúriai bírók tudták, hogy nem tehetnek meg valamit, mégis miért tették meg? Ezt követően a magyar bírók minden kritika nélkül alkalmazták a furcsa „parancsot”. Senkinek nem jutott eszébe azzal a lehetősséggel élni, hogy az EUB előzetes döntéshozatalát kérje, alkalmaznia kell-e egy ilyen felsőbb utasítást. Érdekes módon, egy szófiai bírónak jutott eszébe nem ily olyan régen, így indult a C-379/21. sz. alatti ügyben, nem magyarnak. Pontosabban igen, egy büntető bíró került olyan szituációba, dr. Varvári Csaba, akinek a Kúria megtiltotta az EUB-hez fordulást. De a C-564/19. sz. alatti ügyre is várni kellett idehaza jó öt évet, mire egy bíró vette a bátorságot és kiállt a jogaiért.
A magyar Kúria azonban érezte, hogy baj lesz azzal a saját jogegységi határozatta, így az országgyűlés sietett a segítségére, és a 2/2014. PJE határozatot úgy foglalták törvénybe, hogy kikerüljék az EUB azon tiltását, hogy egyetlen bíróság se avatkozhasson bele egy szerződésbe beillesztendő többlet tartalommal. Az un. DH törvény felállított egy szabályt (megdönthetetlen törvényi vélelem), mely szerint a vételi- és eladási árfolyamok alkalmazása tisztességtelen, semmis. Innentől kezdve egyetlen bíróság előtt sem lehetett vita tárgyává tenni, hogy a forint összegből nem lehet a banki deviza vételi árfolyamon kiszámítani a deviza összeget. Ez azt okozta, ez a tisztességtelen feltétel kiesik a szerződésből. A maradék tartalmat kell megvizsgálni, az sért-e még valamilyen szabályt, vagy nem. Az uniós joggyakorlat egy logikai elvet dolgozott ki erre: „blue pencil test”. Fogjunk egy remek kék tollat, és a szerződéses iratból, a papírból jó vastagon húzzuk ki a tisztességtelen részeket. Ami benne marad kihúzatlan, azt kell teljesíteni. Ha a kedves olvasó megfogja a maga szerződését, okiratát és minden olyan szövegrészt kihúz belőle, amiben megtalálja a vételi- és eladási árfolyamokra utalást, akkor a maradék szöveg kb. az lesz, hogy a bank köteles adni X forintot, melyet az adós Y év alatt köteles visszafizetni Z kamat és költségek mellett. Lehet teljesíteni a szerződést? Lehet.
A Kúria és a magyar törvényhozó is tudta, hogy ilyen részleges semmisség esetén nem illesztheti be az MNB árfolyamot a szerződésbe, mégis megtette, ugyanis elég bátornak, hatalmasnak érezték magukat ahhoz, hogy szembe menjenek az uniós joggal. Csakhogy az uniós jog ilyen tudatos megsértése azt jelenti, a magyar bíróság és a jogalkotó kétségbe vonja az EU alapszerződéseit, melynek alávetette magát. Felvették egy klubba, melynek szabályait magára kötelezőnek vette, majd, amikor érdeke másként kívánja, közli, hogy ne határozza meg senki, mit kellene tennie, meg hogy jönnek ahhoz, hogy összetöri a bútorokat a klubban és a sarokba piszkít.
A Kúria és az OGY arra is figyelemmel volt, hogy a DH törvények láncolatával olyan folyosóba terelje a fogyasztókat, mely végén a vágóhíd található. Ugyanis elvben nem volt lehetetlen pert indítani a bankkal szemben, de azt csak olyan tartalommal lehetett megtenni, hogy bármilyen okból megállapítják a semmisséget, úgyis az MNB árfolyamon számítják a tartozását, és forintosítják. Ha valaki nem így, azaz nem a beforintosítás mellett terjeszti elő a keresetét, azt nem hajlandóak tárgyalni. A mai napon sem!
- decemberében terjesztette fel kérdéseit a Győri Ítélőtábla az EU Bírósága felé – indítványom alapján. Ebben az ügyben született meg 2021. szeptember 2-án a C-932/19. sz. alatti ítélet, melynek lényege az, hogy a fogyasztónak nem áll jogában kicseleznie a szabályokat azzal, hogy a szerződés teljes érvénytelenségére hivatkozik, amikor az csak részben érvénytelen, és a maradék tartalommal teljesíteni lehet. Ugyanis a teljes érvénytelenség esetében elképzelhető, hogy a jogkövetkezmények azok lesznek, a hitelező egyáltalán nem számíthat fel kamatot, költséget a fogyasztóval szemben. A Győri Ítélőtábla 2021. decemberében pont ezen aggályaim kapcsán terjesztette elő a
C-705/21. sz. alatti előzetes döntéshozatali kérelmét. Tehát, a fogyasztó quasi „ingyen” ússza meg a kamatos ügyletet. Ugyanis, ha a szerződésből csak a vételi- és eladási árfolyamok esnek ki, az is megszünteti az un. indexálási mechanizmust, tehát a deviza alapot, az értékállandósági kikötést, így az adós semmilyen deviza összeggel nem tartozik, csak a felé szolgáltatott forint összeggel. Ám teljesítenie kell a kamatokat, költségeket, és ezek mértéke lehet akár 6-7% is. Szemben a másik verzió 0%-val.
Másfelől az EUB elfogadta érvelésemet, és elvi éllel leszögezte, hogy a fogyasztói megilleti azon jog, hogy visszautasítsa a jogvédelmet annak kapcsán, hogy egy összegben ne kelljen visszafizetnie a pénzt, ha az egész szerződés megdőlne. Így kizárttá válik az MNB árfolyam behelyettesítése. A C-932/19. sz. alatti ügy főtanácsnoka egy másik ügyben tovább vitte azonban a gondolatmenetet és a 2021.11.18. napján megszületett C-212/20. sz. alatti ítélet ügyében úgy érvelt, hogy változatlanul a Kásler-ügy ítélete irányadó, így részleges semmisség esetében senki semmilyen többlet feltételt nem illeszthet be a szerződésbe. Gyakorlatilag azt mondja ki az ítélet, melyet fentebb megfogalmaztam. Ennél fogva TILOS az MNB árfolyamok behelyettesítése, ha a szerződést csak a vételi- és eladási árfolyamok alkalmazásának problémája illeti.
A C-212/20. sz. alatti ítélet gyakorlatilag pálcát tört a magyar bíróságok felett, hiszen az ilyen EUB ítéletek tartalma szerinti értelmezés az, melyet mindig is alkalmazni kellett volna az EU csatlakozásunk óta.
Mit is jelent számunkra az EUB jelenlegi gyakorlata? Azt, hogy feltehetőleg az összes fogyasztói szerződés részlegesen semmis, és a DH törvények alkalmazhatatlanok, az MNB árfolyamot nem lehet behelyettesíteni. Mivel a tisztességtelen, semmis feltételekből semmilyen kötelezettsége nem keletkezik a fogyasztóknak, így mindig is jogukban állt azon követelés teljesítését megtagadni, mely nem azon összeget érintette, melyet első alkalommal fizettek a bank felé. Mivel a legtöbben mégis efölött fizettek, egyre növekvő többletük keletkezett. A kölcsönökkel kapcsolatos teljesítések a forint nagyarányú gyengülésével bedőltek, és a bankok felmondták a szereződéseket, majd végrehajtásokat indítottak. És itt jön írásom lényege:
Ha a felmondások során olyan követelést ismertetett a hitelező, mely semmis feltételből fakadt, akkor a felmondás jogsértő, az nem képes megszünteti a szerződést. Ha a követelés teljesítését a fogyasztó jogszerűen tagadta meg, akkor nem keletkezik lejárt pénzkövetelés, és nem engedményezheti e vélt követelését a bank senkire. Ha nincsen lejárt pénzkövetelés és a szerződés élő, akkor a végrehajtás elrendelése és lefolytatás is jogilag kizárt. Kérdésem az, milyen gondolatok mentén rendelték el a közjegyzők tömegesen a végrehajtásokat, amikor őket is kötelezte az uniós jog? Milyen érvek mentén adták-vették a bankok a vélt követeléseket, és egyáltalán hogyan fordulhatott elő, hogy a fél társadalmat romba döntötte anyagilag az, hogy nem érvényesülhetett a fogyasztóvédelem és a magyar bíróságok teljesen célzatosan tagadták meg egy emberként a jogvédelmet? Hogyan kerülhetett sor arra, hogy megszámlálhatatlanul kerültek utcára az emberek, kényszerültek elhagyni hazájukat, vagy beilleszkedni a szürkegazdaságba, a jogin kívüli állapotba?
Ha a magyar bírságok korábban nem az EUB ítéletei alapján jártak el, a magyar állam tartozik ezért kártérítéssel, melyet pont azon magyar bíróságok előtt kell megindítani, amelyek korábban pont megtagadják az uniós jog alkalmazását? Mennyi esélye van ilyenkor egy állampolgárnak? Semmi.
Időközben felfakadt a végrehajtói kart érintő korrupciós ügyhálózat gennyes sebe. Ehhez azonnal társultak az egyetemi vizsgákat érintő visszaélések. A magyar jogásztársadalmat súlyos kritika éri, miként sikerült eladni a lelkünket az ördögnek. Tiltakozni szeretnék, de nem nagyon tudok. Hiszen saját kollégáim érvelnek a tömeges számú perekben 2008 és 2022 között azzal, hogy nem kell az uniós jogot alkalmazni, és a bíró fossza meg a fogyasztót az őt megillető jogvédelemtől. És a bírók megfosztják a fogyasztókat. Ha valaki tiltakozik, akkor a bíróság méltóságának megsértése miatt lecsap a hatalom. De milyen méltóságról beszélünk most?
A tavaszi választások számomra alapvető kérdése, Magyarország vissza szeretné térni a jogállam, jogbiztonság útjára, vagy jó neki az az önkény, melyet fentebb is bemutattam. Lehet, hogy a devizás ügyekben „csak” néhány millió embert érint a zsarnokság, azonban sorra jönnek majd a többiek is, ahogyan azt a világ történelme mindig is bemutatja. Ma én, holnap te, majd következik ő. Hacsak nem állsz be sorba és nem válsz cinkossá.