A Bankszövetség – Kormány – Bíróságok kartell tevékenysége és a C-630/23 ítélet alkalmazása

A bankok/faktor cégek a hozzájuk forduló fogyasztók tömegeinek azt állítják hogy az EUB C-630/23 ítélet rájuknem vonatkozik, mert egy egyedi ügyben hozott az EUB döntést, és csak és kizárólag egy gépjármű lízingügyletben. Ezzel mellőzik az EUMSz 267. cikkét, a lojalitási klauzulát és az EU alapszerződéseinek teljes rendszerét.

Banki-állami-igazságszolgáltatási kartell:

Az EUB a Deutche Bank Polska SA ügyben hozott (C-325/23, ECLI:EU:C:2024:453) végzésében kimondta, hogy

Az alapügy és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

… JF és OP, mint fogyasztók, a Deutsche Bankkal egy építési telek megvásárlására kötötték a szóban forgó kölcsönszerződést, amelynek megkötése azt követően történt, hogy 200 000 PLN (kb. 46 000 euró) összegű, tizenöt éves futamidejű, svájci frankban felvettkölcsönt igényeltek. A szóban forgó hitelszerződés alkalmazásában a Deutsche Bank a svájci frankban nyújtott hitel végleges összegét úgy határozta meg, hogy a fent említett összeget a saját deviza vételi árfolyama alapján számította át. A hitel végleges összegét így 85 010 svájci frankban (kb. 87 022 EUR) állapították meg, és nem volt további megállapodás tárgya.

20 Az említett bíróság rámutatott, hogy az ilyen feltétel tisztességtelen, mivel egyrészt a bank javára veszi figyelembe a szóban forgó hitelszerződésben kifejezetten nem szereplő, a saját beszerzési árfolyamának alkalmazásából eredő árfolyamkülönbséget a hitelösszeg átváltásakor, másrészt pedig az e pénznemmel kapcsolatos árfolyamkockázatot a fogyasztókra hárítja át.

21 Az említett bíróság azonban szükségesnek tartja, hogy a Bíróságtól először is azt a kérdést kérdezze, hogy egyedileg meg nem tárgyalt feltételnek tekinthető-e az a feltétel, amely szerint a hitel összegét devizában, kizárólag a bank által már a szerződéskötést megelőzően meghatározott árfolyam alapján rögzítik. A JF és az OP ugyanis csak a Deutsche Bank által egy olyan mechanizmus alapján kiszámított végleges kölcsönösszeget fogadhatta el, amely ráadásul nem a felek közötti szerződéses megállapodásból, hanem a bank belső szabályzatának alkalmazásából eredt, és ráadásul a kölcsönszerződés a bank szabványos szerződési sablonján alapult.

22 Másodszor, a kérdést előterjesztő bíróság – abban az esetben, ha abból kell kiindulni, hogy egy ilyen kikötés nem tekinthető egyedileg megtárgyalt kikötésnek – azon követelmény terjedelmére kíváncsi, hogy a kikötést világos és érthető nyelven kell megfogalmazni. E bíróság álláspontja szerint ugyanis egy devizában denominált hitelmegállapodással összefüggésben egyértelműen meg kell határozni a svájci frankban kifejezett kötelezettség és a zlotyban kifejezett ellenszolgáltatás közötti kapcsolatot, hasonlóan ahhoz, amit a Bíróság a 2021. november 18-i ítéletében, az A. S.A. (C-212/20, EU:C:2021:934), még akkor is, ha ez az ítélet olyan feltételre vonatkozott, amelyet nem tekintettek a felek fő teljesítésére kiterjedőnek. E bíróság ebből azt a következtetést vonja le, hogy – a kölcsön összegét és pénznemét meghatározó feltétel tekintetében – a kölcsönfelvevőket megfelelő tájékoztatással kell ellátni mind a bank javára történő árfolyam-különbözet figyelembevételéről, mind az árfolyamkockázat fogyasztókra történő átruházásáról, így az ilyen feltétel megfelel annak a követelménynek, hogy azt egyszerű és érthető nyelven kell megfogalmazni.

39 Ebből következik, hogy ilyen körülmények között, amelynek esetleges felülvizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata, a hitelösszeg meghatározására vonatkozó feltételt, amely meghatározza a devizában denominált hitel végső összegének meghatározási módját, és így végső soron a fogyasztók által vállalt tartozás összegét, a 93/13 irányelv 3. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében egyedileg ki nem tárgyalt szerződési feltételnek kell tekinteni, mivel e feltételt kizárólag a Deutsche Bank határozta meg e szerződés megkötését megelőzően, aminek következtében a fogyasztóknak semmilyen befolyásuk nem lehetett annak kialakítására.

40 A fentiekre tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 93/13 irányelv 3. cikkének (1) és (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a fogyasztó nem tudta befolyásolni a szerződés létrejöttét. A 93/13 irányelv 1. és 2. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a fogyasztóval kötött, külföldi pénznemben denominált hitelszerződésben foglalt olyan feltételnek kell tekinteni, amelyet e rendelkezés értelmében nem egyedileg tárgyaltak meg, és amely alapján a bank jogosult az e pénznemben kifejezett hitel végső összegét a nemzeti pénznemben kifejezett összeghez viszonyítva meghatározni, a fogyasztó finanszírozási kérelmének megfelelő, a bank által egyoldalúan meghatározott árfolyamra, amennyiben e végső összeg meghatározását kizárólag a bank határozta meg a szerződés megkötése előtt, és a fogyasztó ezért nem tudta befolyásolni annak kialakulását.

43 Konkrétabban, a második és a harmadik kérdést illetően a Bíróság rámutat, hogy az említett ügyekben fennálló helyzettől eltérően a jelen hitelszerződésben az árfolyamkülönbözet és az árfolyamkockázat ugyanazon szerződési feltétel, nevezetesen a hitelösszeg rögzítésére vonatkozó feltétel alapján terheli a fogyasztót, amely egyébként meghatározza e szerződés fő tárgyát. A bíróság ezért azt kérdezi, hogy e körülmény ellenére annak megállapítása érdekében, hogy a hitelösszeg rögzítésére vonatkozó feltétel megfelel-e a 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdésében előírt, a világos és érthető nyelvezetre vonatkozó követelménynek, és hogy tisztességtelen-e, a Bizottság az árfolyam-különbözetre összpontosíthatja-e az elemzést, figyelmen kívül hagyva az árfolyamkockázatot, amelyet ugyanezen feltétel a fogyasztókra hárít.

A fogyasztói és nem fogyasztói szerződések kapcsán kialakított hitelezői magatartás hasonló, csaknem azonos. Jelen esetben az a lényegi elem, hogy az indexálás meghatározza a szerződés fő tárgyát. Ráadásul a végzés külön kiemeli az indexálási mechanizmus és az annak kapcsán megkövetelt tájékoztatás összefüggéseit, mely nem csupán a fogyasztóvédelemre hat ki.

Másrészről a rPtk. 201.§ (1) bekezdés és rPtk.200.§ (2) bekezdés első fordulata alapján eleve semmisségi okként jelentkezik a jogszabályt megkerülni kívánó szerződést. A második fordulat pedig idehaza csak azért nem volt eleddig alkalmazott, mert a magyar bírói kar felfogása szerint a „csalás” nem jóerkölcsbe ütközendő.

A magyar tisztességtelen hitelezők szerződéskötési gyakorlata eredendően arra irányult, hogy akár a fogyasztókat, akár a vállalkozásokat, önkormányzatokat kisemmizze az indexálási mechanizmusra vonatkozó feltételek gyakorlásával. Az EUMSz 101. cikk és 102. cikk alkalmazása kapcsán ismert a Lombard Club esete:

https://ec.europa.eu/commission/presscorner/detail/hu/ip_02_844

Az EUB előtti C-125/07 P, C-133/07 P, C-135/07 P ás C-137/07 P egyesített ügyekben hozott ítélet így szólt:

Először is emlékeztetni kell arra, hogy egyrészt a Bíróság kimondta, hogy ahhoz, hogy valamely döntés, megállapodás vagy magatartás alkalmas legyen a tagállamok közötti kereskedelem befolyásolására, objektív jogi vagy ténybeli tényezők összessége alapján kellő valószínűséggel lehetővé kell tennie, hogy közvetlenül vagy közvetve, ténylegesen vagy lehetségesen olyan irányú hatást gyakoroljon a tagállamok közötti kereskedelmi szerkezetre, amely akadályozhatja a tagállamok között az egységes piac célkitűzéseinek megvalósítását. Mindenesetre e hatás nem lehet jelentéktelen (a C-238/05. sz., Asnef-Equifax és Administración del Estado ügyben 2006. november 23-án hozott ítélet [EBHT 2006., I-11125. o.] 34. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Így a Közösségen belüli kereskedelemre gyakorolt hatást rendszerint több olyan tényező együttesen váltja ki, amelyek külön-külön nem lennének szükségszerűen meghatározóak. Meg kell vizsgálni a gazdasági és jogi hátteret annak eldöntése érdekében, hogy valamely megállapodás érzékelhető hatással van-e a tagállamok közötti kereskedelemre (a fent hivatkozott Asnef-Equifax és Administración del Estado ügyben hozott ítélet 35. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Másrészt a Bíróság már kimondta, hogy az a tény, hogy valamely megállapodás csak egyetlen tagállamban történő kereskedelemre irányul, még nem zárja ki azt, hogy érinti a tagállamok közötti kereskedelmet. Az ilyen, valamely tagállam teljes területére kiterjedő megállapodás természeténél fogva azzal a hatással jár, hogy tartóssá teszi a nemzeti piacok szerinti részekre töredezést, akadályozva ezzel a Szerződés által célul kitűzött gazdasági keresztbefonódást (a fent hivatkozott Asnef-Equifax és Administración del Estado ügyben hozott ítélet 37. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Következésképpen a fellebbezők állításával ellentétben az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 181. pontjában helyesen választotta okfejtése kiindulási pontjának a tagállamok közötti kereskedelem érintettségére vonatkozó erős vélelmet, kifejtve rögtön azt is, hogy „[e] vélelem csak akkor dönthető meg, ha a megállapodás jellemzőinek és a gazdasági körülményeknek a vizsgálata az ellenkezőjét bizonyítja”.

Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 182–185. pontjában le is folytatta ezt a vizsgálatot. Többek között az ítélet 183. pontjában azt állapította meg, hogy „[a] »Lombard-hálózat« keretében történő összejátszások nem csak szinte minden ausztriai hitelintézetet érintettek, hanem banki termékek és szolgáltatások igen széles körét is, többek között a betéteket és a hiteleket, és ebből következően módosíthatták a versenyfeltételeket a tagállam egész területén”. Az ítélet 185. pontjában megvizsgálta a piacfelosztó hatás lehetőségét, és azt állapította meg, hogy „[a] »Lombard-hálózat« hozzájárulhatott a piacra jutás […] korlátainak fenntartásához, amennyiben lehetővé tette az osztrák bankpiac szerkezetének […] a megőrzését.”

Így, miután a megtámadott ítélet 111–121. pontjában részletesen ismertette az egyes kerekasztalok célját, az Elsőfokú Bíróság – anélkül, hogy tévesen alkalmazta volna a jogot – az ítélet 185. pontjában azt állapíthatta meg, hogy a „Lombard-hálózat” fennállása akadályozza az osztrák piacra való szabad bejutást, és ezért a kartell határokon átnyúló hatást fejthet ki.

42	A megtámadott ítélet 186. pontjában ezért jogosan állapította meg azt, hogy a szóban forgó megállapodásnak piacfelosztó hatása lehetett, és befolyásolhatta a tagállamok közötti kereskedelmet.

Másodszor, az RZB állításával ellentétben az Elsőfokú Bíróság nem fordította meg a bizonyítási terhet, hanem a tények értékelésére vonatkozó hatásköre gyakorlása során, vizsgálatot követően azt állapította meg, hogy a felperesek nem döntötték meg azt a vélelmet, amely szerint az átfogóan vizsgált és Ausztria egészére kiterjedő kartell alkalmas volt arra, hogy befolyásolja az államok közötti kereskedelmet.

44	Harmadszor, meg kell állapítani, hogy az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítélet 181. pontjában ismertetett érvelés nem ellentétes az ítélet 164. pontjában kifejtettekkel.

45	A 164. pontban ugyanis az Elsőfokú Bíróság csupán a felperesek arra irányuló érvelését utasította el, hogy kizárólag a kartell piacfelosztó hatásai bizonyíthatják azt, hogy alkalmas-e a tagállamok közötti kereskedelem befolyásolására.

Negyedszer, emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 81. cikk (1) bekezdése nem követeli meg, hogy a hatálya alá tartozó megállapodásoknak érzékelhető hatása legyen a tagállamok közötti kereskedelemre, csak annak megállapítását írja elő, hogy azok jellegüknél fogva képesek ilyen hatást kifejteni (a fent hivatkozott Asnef-Equifax és Administración del Estado ügyben hozott ítélet 43. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 81. cikk (1) bekezdése nem követeli meg, hogy a hatálya alá tartozó megállapodásoknak érzékelhető hatása legyen a tagállamok közötti kereskedelemre, csak annak megállapítását írja elő, hogy azok jellegüknél fogva képesek ilyen hatást kifejteni (a fent hivatkozott Asnef-Equifax és Administración del Estado ügyben hozott ítélet 43. pontja).

E tekintetben az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 111–121., 179. és 183–185. pontjában rámutat arra, hogy a megállapodás szinte valamennyi osztrák hitelintézetre kiterjed, a banki termékek és szolgáltatások széles körére vonatkozik, és az osztrák terület egészét lefedi, előidézve ezzel annak veszélyét, hogy e tagállam egészében megváltoznak a kereskedelem feltételei.

A tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat fogyasztó szempontú megközelítése átvezet a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás fogalmaira:

(1996. évi LVII. törvény a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról)

101. cikk

(az EKSz. korábbi 81. cikke)

(1) A belső piaccal összeegyeztethetetlen és tilos minden olyan vállalkozások közötti megállapodás, vállalkozások társulásai által hozott döntés és összehangolt magatartás, amely hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre, és amelynek célja vagy hatása a belső piacon belüli verseny megakadályozása, korlátozása vagy torzítása, így különösen:

a) a beszerzési vagy eladási árak, illetve bármely egyéb üzleti feltétel közvetlen vagy közvetett rögzítése;

b) a termelés, az értékesítés, a műszaki fejlesztés vagy a befektetés korlátozása vagy ellenőrzése;

c) a piacok vagy a beszerzési források felosztása;

d) egyenértékű ügyletek esetén eltérő feltételek alkalmazása az üzletfelekkel szemben, ami által azok hátrányos versenyhelyzetbe kerülnek;

e) a szerződések megkötésének függővé tétele olyan kiegészítő kötelezettségeknek a másik fél részéről történő vállalásától, amelyek sem természetüknél fogva, sem a kereskedelmi szokások szerint nem tartoznak a szerződés tárgyához.

(2) Az e cikk alapján tiltott megállapodás vagy döntés semmis.

(3) Az (1) bekezdés rendelkezéseinek alkalmazásától azonban el lehet tekinteni az olyan esetekben, amikor

– vállalkozások közötti megállapodás vagy megállapodások csoportja;

– vállalkozások társulásai által hozott döntés vagy döntések csoportja;

– összehangolt magatartás vagy összehangolt magatartások csoportja

hozzájárul az áruk termelésének vagy forgalmazásának javításához, illetve a műszaki vagy gazdasági fejlődés előmozdításához, ugyanakkor lehetővé teszi a fogyasztók méltányos részesedését a belőle eredő előnyből anélkül, hogy:

a) az érintett vállalkozásokra olyan korlátozásokat róna, amelyek e célok eléréséhez nem nélkülözhetetlenek;

b) lehetővé tenné ezeknek a vállalkozásoknak, hogy a kérdéses áruk jelentős része tekintetében megszüntessék a versenyt.

102. cikk

(az EKSz. korábbi 82. cikke)

A belső piaccal összeegyeztethetetlen és tilos egy vagy több vállalkozásnak a belső piacon vagy annak jelentős részén meglévő erőfölényével való visszaélése, amennyiben ez hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre.

Ilyen visszaélésnek minősül különösen:

a) tisztességtelen beszerzési vagy eladási árak, illetve egyéb tisztességtelen üzleti feltételek közvetlen vagy közvetett kikötése;

b) a termelés, az értékesítés vagy a műszaki fejlesztés korlátozása a fogyasztók kárára;

c) egyenértékű ügyletek esetén eltérő feltételek alkalmazása az üzletfelekkel szemben, ami által azok hátrányos versenyhelyzetbe kerülnek;

d) a szerződések megkötésének függővé tétele olyan kiegészítő kötelezettségeknek a másik fél részéről történő vállalásától, amelyek sem természetüknél fogva, sem a kereskedelmi szokások szerint nem tartoznak a szerződés tárgyához.

Az EUMSZ 101. cikkében és 102. cikkében meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló 2002. december 16-i 1/2003/EK tanácsi rendelet és az Európai Bizottság Közleménye (2009/C 45/02) alkalmazásával az alábbiakat lehet leszögezni:

a hitelező az un. indexálási mechanizmus alkalmazásával kiszorította azon vetélytársait, akik nem alkalmaztak tisztességtelen szerződéses feltételeket, illetve nem kívánták megkerülni a jogszabályokat. A piacon csak olyan hitelezők maradtak fenn, aki ugyanazon módszerekkel léptek fel, és alkalmazták összehangolt feltételeiket mind a fogyasztókkal, mint vállalkozásokkal, önkormányzatokkal szemben.
a fenti tisztességtelen gyakorlat a verseny korlátozása volt (versenystratégia)
a nem fogyasztók számára nyújtott banki szolgáltatások mechanizmusa végül a fogyasztók károsodását okozza, hiszen a vállalkozások végső soron a fogyasztók felé nyújtják szolgáltatásaikat.

(A Bizottság úgy ítéli meg, hogy a fogyasztóknak okozott kár keletkezhet például abból, hogy az erőfölényben lévő vállalkozások által kizárt versenytársakat a megtagadás akadályozza abban, hogy innovatív árukat vagy szolgáltatásokat vezessenek be a piacra, és/vagy abból, hogy az innováció valószínűleg lelassul. Ez lehet a helyzet különösen akkor, ha a szállítást kérő vállalkozás tevékenysége nem korlátozódik az erőfölényben lévő vállalkozás már jelen lévő termékeinek vagy szolgáltatásainak helyettesítésére a termelési vagy forgalmazási láncban lejjebb lévő piacon, hanem olyan új vagy továbbfejlesztett árukat kíván gyártani vagy szolgáltatásokat kíván nyújtani, amelyekre potenciális fogyasztói kereslet mutatkozik, illetve amelyek hozzájárulnak a műszaki fejlődéshez)

Az 1996. évi LVII. törvény alkalmazása révén alappal merül fel az indexálást alkalmazó hitelezők közötti versenyt korlátozó megállapodás léte, és a kartell.

21. § Tilos a gazdasági erőfölénnyel visszaélni, így különösen:

a) az üzleti kapcsolatokban – ideértve az általános szerződési feltételek alkalmazásának esetét is – tisztességtelenül vételi vagy eladási árakat megállapítani, vagy más módon indokolatlan előnyt kikötni, vagy hátrányos feltételek elfogadását kikényszeríteni;

A Bíróság 2024. április 18-i Heureka Group a.s. kontra Google LLC ügyben hozott
(C-605/21., ECLI:EU:C:2024:324) ítélete kimondta:

53 Ebben az összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 102. cikk közvetlen hatásokat vált ki a magánszemélyek közötti jogviszonyokban, és olyan jogokat keletkeztet a jogalanyok számára, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük (2019. március 28‑i Cogeco Communications ítélet, C‑637/17, EU:C:2019:263, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

54 Az EUMSZ 102. cikk joghatásainak teljes körű kifejtését, különösen pedig az e cikkben megfogalmazott tilalom hatékony érvényesülését veszélyeztetné, ha az elévülési idő kezdő időpontját, az elévülés nyugvásának vagy megszakadásának időtartamát és feltételeit meghatározó nemzeti szabályozás miatt valamely személy számára gyakorlatilag lehetetlen vagy rendkívül nehéz lenne kártérítést követelni azért a kárért, amelyet az erőfölényben lévő vállalkozásnak a verseny korlátozására vagy torzítására alkalmas visszaélésszerű magatartása okozott neki. Bármely személynek az ilyen kár megtérítésének követelésére vonatkozó joga ugyanis megerősíti az uniós versenyjogi szabályok hatékonyságát, továbbá jellegénél fogva visszatarthat az erőfölénnyel való, a verseny korlátozására vagy torzítására alkalmas visszaélésektől, hozzájárulva ekképpen az Európai Unión belüli hatékony verseny fenntartásához (lásd ebben az értelemben: 2019. március 28‑i Cogeco Communications ítélet, C‑637/17, EU:C:2019:263, 39. és 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

55 Márpedig az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy e jog gyakorlása gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé válna, ha a versenyjogi rendelkezések megsértése miatti kártérítési keresetekre alkalmazandó elévülési idők azelőtt kezdődnének, hogy a jogsértés befejeződött volna, és a károsult fél tudomást szerzett volna, vagy észszerűen úgy volna tekinthető, hogy tudomást szerzett a kártérítési keresete megindításához elengedhetetlen információkról (lásd ebben az értelemben: 2022. június 22‑i Volvo és DAF Trucks ítélet, C‑267/20, EU:C:2022:494, 56., 57. és 61. pont).

Fentiekből – egyelőre – jelen perre a versenyjogra való utalás bír relevanciával. Bármely hitelező azon magatartása, mellyel hozzáigazította versenytársaihoz tisztességtelen feltételekkel meghatározott szolgáltatásait, egyfelől a versenyt korlátozta, torzította, másfelől a szolgáltatóval szerződő feleket hátrányos feltételek elfogadására úgy kényszerítették, hogy az addig szokásos szerződéses „termékeket” kivonták a piacról. Ezen túl tisztességtelen és versenykorlátozó, hogy a tisztességtelen hitelező nyomást gyakorol a perbíróságra annak érdekében, hogy az anyagi jogot félretéve joghatás kiváltására alkalmasnak minősítsen olyan szerződéseket, melynek tartalmát a jogalkotó semmisként határozta meg.

A kontradiktórius eljárás alapelve szerint a perbíróság köteles a fentiek körében tájékoztatni a feleket az alkalmazandó anyagi jog körében.

A C‑89/08. P. sz. ügyben (Európai Bizottság vs Írország kötelezettségszegési eljárás) így adta az uniós jog értelmezését a Bíróság:

55 Mint azt a főtanácsnok az indítványának 93–107. pontjában lényegében kifejtette, a kontradiktórius eljárás elve főszabály szerint nem csupán azt a jogot biztosítja az eljárásban részes felek mindegyike számára, hogy megismerjék és megvitassák az ellenérdekű fél által a bírósághoz benyújtott beadványokat és észrevételeket, és nem csupán azt zárja ki, hogy a közösségi bíróság olyan tények és dokumentumok alapján hozza meg a határozatát, amelyekről a felek vagy a felek valamelyike nem szerezhetett tudomást, és amelyekről emiatt nem is állt módjukban kifejteni az álláspontjukat. Ez az elv főszabály szerint a felek azon jogát is magában foglalja, hogy tudomást szerezzenek a bíróság által hivatalból felhozott azon jogi természetű jogalapokról, amelyekre a határozatát alapítani szándékozik, és azokat megvitassák.

56 A tisztességes eljáráshoz való joghoz kapcsolódó követelmények betartása érdekében ugyanis fontos, hogy a felek mind az olyan tényállási elemekről, mind pedig az olyan jogi kérdésekről tudomást szerezhessenek és megvitathassák azokat, amelyek az eljárás kimenete szempontjából meghatározóak.

57 Következésképpen az olyan egyedi esetektől eltekintve, amelyeket többek között a közösségi bíróságok eljárási szabályzatai említenek, a közösségi bíróság nem alapíthatja a határozatát olyan, akár imperatív jellegű jogalapra, amelyet hivatalból hozott fel, és amely – mint a jelen esetben – a vitatott határozat indokolásának hiányán alapul, anélkül hogy előtte felhívta a feleket az említett jogalappal kapcsolatos észrevételeik megtételére.

58 Másfelől a Bíróság az EJEE 6. cikkének hasonló összefüggéseiben megállapította, hogy a Bíróság éppen erre a cikkre, valamint az e rendelkezés alapján valamennyi érdekeltet megillető, a kontradiktórius eljáráshoz és a tisztességes eljáráshoz való jog céljára tekintettel teheti meg, hogy hivatalból, vagy a főtanácsnok javaslata alapján, vagy akár a felek kérelme alapján, az eljárási szabályzata 61. cikkének megfelelően elrendeli a szóbeli szakasz újbóli megnyitását, amennyiben úgy ítéli meg, hogy nem rendelkezik elegendő információval, illetve az ügyet olyan érv alapján kell elbírálni, amelyet a felek nem vitattak meg (lásd a C‑17/98. sz. Emesa Sugar ügyben 2000. február 4‑én hozott végzés [EBHT 2000., I‑665. o.] 8., 9. és 18. pontját, valamint a C‑270/97. és C‑271/97. sz., Deutsche Post egyesített ügyekben 2000. február 10‑én hozott ítélet [EBHT 2000., I‑929. o.] 30. pontját).

59 Azt a diszkrecionális jogkört, amely ezzel kapcsolatban az Elsőfokú Bíróságot az eljárási szabályzatának 62. cikke alapján megilleti, nem lehet a kontradiktórius eljárás elvének tiszteletben tartására irányuló kötelezettséget figyelmen kívül hagyva gyakorolni.

Ha ez Írország esetében aggályokat alapozott meg, akkor Magyarország esetében pláne, ugyanis a magyar bíróság rendre sértik meg a kontradiktórius eljárás alapelvét.

61 Ellentétben az ellenérdekű felek állításával, a kontradiktórius eljárás elve tiszteletben tartásának elmulasztása a Bíróság alapokmányának 58. cikke értelmében hátrányosan befolyásolta a Bizottság érdekeit. Ugyanis, mint azt a főtanácsnok az indítványának 114–118. pontjában megjegyezte, jóllehet kétségtelen, hogy az indokolás hiánya olyan hibát képez, amelyet főszabály szerint nem lehet orvosolni, az ilyen hiányosság megállapítása olyan mérlegelésből ered, amelynek során az állandó ítélkezési gyakorlat szerint figyelembe kell venni bizonyos számú tényezőt, mint azt egyébként maga az Elsőfokú Bíróság is felidézte a megtámadott ítélet 48. és 49. pontjában. Az ilyen mérlegelés vitára alkalmas lehet, különösen akkor, ha az indokolásnak nem a teljes hiányára, hanem valamely konkrét ténybeli és jogi kérdés indokolására vonatkozik. Jelen esetben, ha a Bizottságnak lehetővé tették volna az észrevételek benyújtását, akkor többek között kifejthette volna a jelen fellebbezés negyedik és ötödik jogalapjában előadottakkal megegyező érveket, amelyeket a jelen ítélet 64–67. pontja ismertet.

Mint közismert, a nemzeti bíróságok az uniós jogot nem értelmezhetik, és az EUB ítéletek alkalmazását nem mellőzhetik, azzal szembeni „jogi álláspontot” nem foglalhatnak el.

A Bíróság 2021. március 2-i Krajowa Rada ügyben hozott (C-824/18., ECLI:EU:C:2021:153) ítéletet megelőző főtanácsnoki indítvány kifejtette:

80. A BVerfG Weiss ügyben hozott közelmúltbeli (a jelen indítvány 2. pontjában hivatkozott) ítéletében a BVerfG második Senatja (tanácsa) lényegében megállapította, hogy a Bíróság nagytanácsának (Weiss és társai) ítélete,(26) valamint az Európai Központi Banknak a közszektor eszközeinek megvásárlására irányuló 2015. évi programmal kapcsolatos számos határozata ultra vires, és nem alkalmazható Németországban.

81. A BVerfG ahelyett, hogy veszélybe sodorja az Unió alkotta közösség jogállamiságon alapuló rendszerének egészét, és hogy ilyen példa nélküli megközelítést alkalmaz, kifejthette volna, hogy véleménye szerint mi kifogásolható a Bíróság ítélkezési gyakorlatában, majd új előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjeszthetett volna a Bíróság elé (amit meg is kellett volna tennie, ha követte volna az e kérdéssel kapcsolatos saját ítélkezési gyakorlatát(27)). A bíróságok közötti párbeszéd végül is értékes, ugyanis az uniós jogrend működésének szerves részét képezi.

82. Mindenesetre nem olyan helyzetről van szó, amelyben van egy nemzeti és egy nemzetközi jog, és a kettő közül az egyik elsőbbséget élvez az adott nemzeti jogrendszerben:(28) „az uniós jog nem »idegen jog«, hanem jellegénél fogva és saját jogán »az ország joga« minden egyes tagállamban, és az elsőbbség kéz a kézben jár a tagállamok törvény előtti egyenlőségének elvével, mivel kizárja az adott esetben egyéni nemzeti érdekeket szolgáló »szemezgetést« [nem hivatalos fordítás]”.(29)

83. A BVerfG ultra vires megközelítése aláássa a jogállamiságot az Unióban, amely az integráció conditio sine qua nonja. Az Unió nem rendelkezik a bíróságok közötti összeütközések kezeléséhez szükséges felépítménnyel, de a jogállamiság hídként szolgál az ilyen összeütközések kezeléséhez.

84. A tagállamok közötti »megállapodásnak« minősülő Szerződések szerint az uniós jogban végső fokon a Bíróság jár el. Ez egyértelműen kitűnik az EUSZ 19. és EUMSZ 267. cikkből. Mi több, az EUMSZ 344. cikk szerint a tagállamok kifejezetten még a következőkre is kötelezettséget vállaltak: „A tagállamok vállalják, hogy a Szerződések értelmezésére vagy alkalmazására vonatkozó vitáikat kizárólag a Szerződésekben előírt eljárások útján rendezik.”(30)Pacta sunt servanda, és ezért egyszerűen nem a BVerfG feladata vagy hatásköre, hogy úgy döntsön, ahogyan a Weiss ügyben hozott ítéletben döntött.(31) A Szerződések egyetlen nemzeti bíróság számára sem teszik lehetővé, hogy felülbírálja a Bíróság ítéletét, mivel ellenkező esetben az uniós jog alkalmazása nem lenne egységes vagy hatékony mind a 27 tagállamban, és az Unió jogi alapjának egésze megkérdőjeleződne. Ha valamely nemzeti alkotmánybíróság véleménye szerint valamely uniós jogi aktus vagy a Bíróság valamely ítélete ellentétes az alkotmányával, nem tekintheti a jogi aktust vagy az ítéletet egyszerűen alkalmazhatatlannak az illetékességi területén. A nemzeti alkotmánybíróság ilyen esetben megkísérelheti orvosolni a helyzetet országa kormányának az alkotmány módosítására való rákényszerítésével, megkísérelheti megváltoztatni az érintett uniós jogi normát az uniós politikai folyamat útján, vagy szükség esetén kiléphet az Unióból.(32) Csak így biztosítható a tagállamok egyenlősége az általuk létrehozott Unión belül.

Ahogyan Tanchev főtanácsnok a fentiekben ismertetettek szerint mondta:

„ahelyett, hogy veszélybe sodorja az Unió alkotta közösség jogállamiságon alapuló rendszerének egészét, és hogy ilyen példa nélküli megközelítést alkalmaz, kifejthette volna, hogy véleménye szerint mi kifogásolható a Bíróság ítélkezési gyakorlatában, majd új előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjeszthetett volna a Bíróság elé (amit meg is kellett volna tennie, ha követte volna az e kérdéssel kapcsolatos saját ítélkezési gyakorlatát)…”

Nézzük meg ehhez az alábbi ítéletet is:

A Bíróság 2022. március 14-i Bizottság vs Nagy-Britannia ügyben hozott (C-516/22., ECLI:EU:C:2024:231) ítélete kimondta:

54 Márpedig a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a tagállamok azon kötelezettsége, hogy tiszteletben tartsák az EUM‑Szerződés rendelkezéseit, minden hatóságukra vonatkozik, beleértve hatásköreik keretén belül az igazságszolgáltatás szerveit is. Így valamely tagállam kötelezettségszegése főszabály szerint megállapítható az EUMSZ 258. cikk alapján, függetlenül e tagállam bármely szervétől, amelynek cselekménye vagy mulasztása a kötelezettségszegéshez vezet, még akkor is, ha alkotmányosan független intézményről van szó (2020. január 28‑i Bizottság kontra Olaszország [A késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló irányelv] ítélet, C‑122/18, EU:C:2020:41, 55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

85 Márpedig nem engedhető meg, hogy valamely tagállami bíróság – különösen egy olyan bíróság, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, mint a jelen ügyben a Supreme Court of the United Kingdom (az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága) – az uniós jogra vonatkozóan olyan téves értelmezést alakíthasson ki, amelynek célja és hatása az, hogy szándékosan kizárja az uniós jog egészének alkalmazását.

86 Az ilyen értelmezés ugyanis, amely – amint az a jelen ítéletnek már a 78. és 79. pontjából is kitűnik – az uniós jog elsőbbsége elvének elvetéséhez vezet, amely elv az uniós jog egyik alapvető jellemzője, továbbá veszélyeztetheti az uniós jog koherenciáját, teljes körű érvényesülését és autonómiáját, végső soron pedig a Szerződésekkel létrehozott jog sajátos jellegét (lásd ebben az értelemben: 2021. szeptember 2‑i Moldovai Köztársaság ítélet, C‑741/19, EU:C:2021:655, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

87 Ebből következik, hogy a Supreme Court of the United Kingdom (az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága) a szóban forgó ítélettel súlyosan megsértette az uniós jogrendet.

Az EUB C-630/23 ítélete kihat az összes olyan magyar hitelezőre (és jogutódaira), akik alkalmazták az indexálást (vételi és eladási árfolyamok alkalmazása). A versenyjogi kérdések kapcsán figyelembe kell venni, hogy a 2001 után fokozatosan bevezetett indexálás alkalmazásában a piaci résztvevők megállapodtak, és az a magyar állam szervei támogatták oly módon, hogy a PSZÁF kifejezetten hamis tartalommal bíró tájékoztatásokat tett közzé. Az ezt követően kialakult jogvitákban a magyar bírói kar megtagadta az uniós jog alkalmazását, és a végrehajtó hatalommal együtt alakította ki azt a törvénykezési gyakorlatot, melyet az EUB az uniós joggal ellentétesnek minősített.

~ ~ ~

Az EUB 2025. január 28-i ASG2 ügyben hozott (C-253623, ECLI:EU:C:2025:40) ítélete kimondta:

Jogi háttér

Az uniós jog

A Charta

3 A Chartának „A hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jog” című 47. cikke az első bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„Mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz.”

Az 1/2003 rendelet

4 Az [EUMSZ 101.] és [EUMSZ 102. cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) (13) preambulumbekezdése értelmében:

„Amennyiben az esetleg valamely megállapodás vagy magatartás tilalmához vezető eljárás során a vállalkozások olyan kötelezettségvállalásokat ajánlanak fel [az Európai] Bizottságnak, amelyek annak aggályait megszüntetik, a Bizottságnak képesnek kell lennie arra, hogy olyan határozatokat hozzon, amelyek e kötelezettségvállalásokat az érintett vállalkozásokra nézve kötelezővé teszik. A kötelezettségvállalási határozatokban meg kell állapítani, hogy a Bizottság fellépésének már nincs alapja, annak megállapítása nélkül, hogy volt‑e, vagy fennáll‑e jogsértés. A kötelezettségvállalási határozatok nem sértik a tagállamok versenyhatóságainak és bíróságainak azon jogkörét, hogy jogsértést állapítsanak meg és döntsenek az ügyben. A kötelezettségvállalási határozatnak nincs helye olyan esetben, amelyben a Bizottság bírságot kíván kiróni.”

5 E rendelet „Kötelezettségvállalások” című 9. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ha a Bizottság olyan határozatot szándékozik elfogadni, amely a jogsértés befejezését írja elő, és az érintett vállalkozások olyan kötelezettségvállalásokat ajánlanak fel, hogy a Bizottság által számukra az előzetes értékelésben kifejezett elvárásoknak eleget tesznek, a Bizottság határozatával ezeket a kötelezettségvállalásokat a vállalkozások számára kötelezővé teheti. Az ilyen határozat határozott időre fogadható el és azt mondja ki, hogy a Bizottság részéről semmilyen további intézkedés nem indokolható.”

A 2014/104 irányelv

6 A 2014/104 irányelv (4), (12) és (13) preambulumbekezdése kimondja:

„(4) Az uniós és a nemzeti versenyjogi jogsértésekből eredő kár megtérítéséhez való uniós jog szükségessé teszi, hogy valamennyi tagállamnak az e jog hatékony gyakorlását biztosító eljárási szabályai legyenek. A hatékony jogorvoslati eljárások szükségessége az [EUSZ 19. cikk] (1) bekezdésének második albekezdésében és [a Charta] 47. cikkének első bekezdésében meghatározott hatékony jogvédelemhez való jogból is következik. A tagállamoknak hatékony jogvédelmet kell biztosítaniuk az uniós jog hatálya alá tartozó területeken.

[…]

(12) Ez az irányelv megerősíti az uniós versenyjogi jogsértésekkel okozott kár megtérítéséhez való jogra vonatkozó uniós vívmányokat – különös tekintettel a Bíróság ítélkezési gyakorlatában meghatározott kereshetőségi jogra és kárfogalomra –, és nem zárja ki ezek jövőbeli továbbfejlődését. Bárki, aki ilyen jogsértéssel okozott kárt szenvedett el, kártérítést követelhet a ténylegesen bekövetkezett vagyoni veszteségért (damnum emergens) és a számára elmaradt haszonért (lucrum cessans), valamint kamatokra is jogosult, függetlenül attól, hogy a nemzeti jog e kategóriákat külön‑külön vagy együttesen állapítja‑e meg. […]

(13) A kártérítéshez való jog valamennyi természetes és jogi személyt – fogyasztókat, vállalkozásokat és hatóságokat egyaránt – megillet, függetlenül attól, hogy közvetlen szerződéses kapcsolat állt‑e fenn a jogsértő vállalkozással, illetve attól, hogy a jogsértést valamely versenyhatóság előzetesen megállapította‑e. Nem indokolt, hogy ez az irányelv az EUMSZ 101. és 102. [cikk] érvényesítésére szolgáló kollektív jogorvoslati mechanizmusok bevezetését írja elő a tagállamok számára. Az esélyvesztés miatti kártérítés sérelme nélkül az ezen irányelv szerinti teljes kártérítés nem vezethet az elszenvedett kár mértékét meghaladó kártérítéshez, így büntető jellegű, többszörös vagy egyéb kártérítéshez.”

7 Ezen irányelv 1. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ez az irányelv bizonyos, annak biztosításához szükséges szabályokat határoz meg, hogy a valamely vállalkozás vagy vállalkozások társulása által elkövetett versenyjogi jogsértés következtében kárt szenvedett személyek az adott vállalkozással vagy vállalkozások társulásával szemben hatékonyan érvényesíthessék az elszenvedett kár teljes megtérítésére vonatkozó jogukat. Ezenfelül olyan szabályokat is megállapít, amelyek – azáltal, hogy az [Európai] Unió egész területén azonos szintű védelmet biztosítanak az ilyen kárt elszenvedett valamennyi személynek – erősítik a torzulásoktól mentes belső piaci versenyt és elhárítják a belső piac megfelelő működésének akadályait.”

8 Az említett irányelv 2. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]

»kártérítési kereset«: a nemzeti jog szerinti olyan kereset, amelyben egy állítólagos károsult fél, egy, az állítólagos károsult fél vagy felek nevében eljáró személy, – amennyiben az uniós vagy nemzeti jog ezt lehetővé teszi – vagy az állítólagos károsult fél jogát jogutódlással megszerző természetes vagy jogi személy, beleértve az igényt megszerző személyt is, kártérítési igényt terjeszt egy nemzeti bíróság elé;

[…]

»jogsértést megállapító jogerős határozat«: a jogsértést megállapító olyan határozat, amely rendes jogorvoslat keretében nem vagy már nem vizsgálható felül;

[…]”

9 Ugyanezen irányelv „A teljes kártérítéshez való jog” című 3. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok biztosítják, hogy minden, versenyjogi jogsértés következtében kárt szenvedett természetes vagy jogi személynek lehetősége legyen e kár teljes körű megtérítését követelni és teljes körű kártérítést kapni.”

10 A 2014/104 irányelvnek „A tényleges érvényesülés és az egyenértékűség elve” című 4. cikke értelmében:

„A tényleges érvényesülés elvével összhangban a tagállamok biztosítják, hogy a kártérítési igények érvényesítésére vonatkozó valamennyi nemzeti szabály és eljárás oly módon kerüljön megállapításra és alkalmazásra, hogy ne tegyék a gyakorlatban megvalósíthatatlanná vagy túlzottan nehézzé a versenyjogi jogsértéssel okozott kár teljes megtérítésére vonatkozó uniós jog gyakorlását. Az egyenértékűség elvével összhangban az EUMSZ 101. vagy 102. [cikk] megsértésén alapuló kártérítési keresetekre vonatkozó nemzeti szabályok és eljárások nem lehetnek kedvezőtlenebbek az állítólagos károsult felekre nézve, mint a nemzeti jog megsértése miatt indított, hasonló kártérítési keresetekre irányadó szabályok és eljárások[.]”

11 Ezen irányelv 9. cikke (1) bekezdésének szövege a következő:

„A tagállamok biztosítják, hogy a valamely nemzeti versenyhatóság vagy felülvizsgálati bíróság által hozott jogerős határozatban megállapított versenyjogi jogsértés megtörténte ne legyen vitatható az EUMSZ 101. vagy 102. [cikk], illetve a nemzeti versenyjog alapján a nemzeti bíróságoknál indított kártérítési perekben.”

60 Az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdése közvetlen joghatásokat fejt ki a magánszemélyek közötti jogviszonyokban, és olyan jogokat keletkeztet a jogalanyok számára, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük (1974. január 30‑i BRT és Société belge des auteurs, compositeurs et éditeurs ítélet, 127/73, EU:C:1974:6, 16. pont; 2021. október 6‑i Sumal ítélet, C‑882/19, EU:C:2021:800, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

61 E tekintetben az EUMSZ 101. cikk teljes érvényesülését, különösen pedig az (1) bekezdésében foglalt tilalom hatékony érvényesülését veszélyeztetné, ha nem lenne bármely személynek lehetősége kártérítést követelni azon kárért, amelyet a versenyjog megsértése okozott neki (lásd ebben az értelemben: 2001. szeptember 20‑i Courage és Crehan ítélet, C‑453/99, EU:C:2001:465, 26. pont; 2021. október 6‑i Sumal ítélet, C‑882/19, EU:C:2021:800, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

62 Következésképpen bármely személy kártérítést követelhet az őt ért kárért, amennyiben okozati összefüggés áll fenn e kár és az ilyen jogsértés között (lásd ebben az értelemben: 2006. július 13‑i Manfredi és társai ítélet, C‑295/04–C‑298/04, EU:C:2006:461, 61. pont; 2021. október 6‑i Sumal ítélet, C‑882/19, EU:C:2021:800, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

63 A bármely személyt megillető azon jog, hogy az ilyen kárért kártérítést követeljen, megerősíti az uniós versenyszabályok hatékonyságát, és visszatarthat a verseny korlátozására vagy torzítására alkalmas, gyakran rejtett magatartásoktól, ily módon hozzájárulva az Unión belüli hatékony verseny fenntartásához (lásd ebben az értelemben: 2021. október 6‑i Sumal ítélet, C‑882/19, EU:C:2021:800, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

64 Amint az kitűnik a 2014/104 irányelv (12) preambulumbekezdéséből, a versenyjog megsértése által okozott kár megtérítéséhez való e jogot ezen irányelv 3. cikkének (1) bekezdése kodifikálta, amely akként rendelkezik, hogy a tagállamok biztosítják, hogy minden olyan természetes vagy jogi személynek, aki ilyen kárt szenvedett, lehetősége legyen e kár teljes körű megtérítését követelni és teljes körű kártérítést kapni.

65 Az említett irányelv (4) preambulumbekezdése kifejti, hogy az említett kártérítéshez való jog megköveteli, hogy minden tagállam rendelkezzen olyan eljárási szabályokkal, amelyek biztosítják e jog hatékony gyakorlását. E preambulumbekezdés értelmében a hatékony jogorvoslati eljárások szükségessége a Charta 47. cikkének első bekezdésében biztosított hatékony bírói jogvédelemhez való jogból is következik, amelynek megfelel az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdésében támasztott azon kötelezettség, hogy meg kell teremteni azokat a jogorvoslati lehetőségeket, amelyek az uniós jog által szabályozott területeken e védelem biztosításához szükségesek (lásd ebben az értelemben: 2017. május 16‑i Berlioz Investment Fund ítélet, C‑682/15, EU:C:2017:373, 44. pont; 2020. október 6‑i État luxembourgeois [Adózással kapcsolatos információk iránti megkereséssel szembeni jogorvoslati jog] ítélet, C‑245/19 és C‑246/19, EU:C:2020:795, 47. pont).

66 E tekintetben, amint azt a 2014/104 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése előírja, ezen irányelv bizonyos olyan szabályokat állapít meg a kártérítési keresetekre vonatkozóan, amelyeket az uniós jogalkotó szükségesnek ítélt ahhoz, hogy a versenyjogi jogsértés következtében kárt szenvedett személyek valamely vállalkozással vagy vállalkozások társulásával szemben hatékonyan érvényesíthessék az e kár teljes megtérítésére vonatkozó jogukat.

67 E kontextusban ezen irányelv 2. cikkének 4. pontja akként határozza meg a „kártérítési kereset” fogalmát, hogy az alatt a nemzeti jog szerinti olyan keresetet kell érteni, amelyben egy állítólagos károsult fél, az állítólagos károsult fél vagy felek nevében eljáró személy – amennyiben többek között a nemzeti jog ezt lehetővé teszi –, vagy az állítólagos károsult fél jogát jogutódlással megszerző természetes vagy jogi személy, beleértve az igényt megszerző személyt is, kártérítési igényt terjeszt egy nemzeti bíróság elé.

68 Így az említett irányelv előirányozza annak lehetőségét, hogy a kártérítési keresetet benyújthassa akár közvetlenül az a természetes vagy jogi személy, aki az uniós jog által biztosított kártérítési joggal rendelkezik, akár pedig olyan harmadik személy, akire az állítólagos károsult kártérítési jogát engedményezték.

69 Mindemellett, amint azt indítványának 100. és 101. pontjában lényegében a főtanácsnok is kiemelte, a 2014/104 irányelv 2. cikkének 4. pontja nem támaszt semmilyen kötelezettséget a tagállamokkal szemben arra vonatkozóan, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló csoportos behajtási kereseti mechanizmust hozzanak létre, és nem szabályozza azokat a feltételeket sem, amelyektől annak érvényessége függ, hogy a károsult személy ilyen csoportos kereset céljából engedményezze a versenyjogi jogsértés által okozott kár megtérítéséhez való jogát.

70 Ebből következik, hogy mind a csoportos kártérítési kereset mechanizmusának bevezetése, mind pedig azok a feltételek, amelyektől annak érvényessége függ, hogy a versenyjog megsértéséhez állítólagosan kapcsolódó kár megtérítéséhez való jogot valamely természetes vagy jogi személyre engedményezzék annak érdekében, hogy e személy ilyen csoportos keresetet indítson valamely nemzeti bíróság előtt, az e kártérítési jog gyakorlására vonatkozó azon részletes szabályok körébe tartoznak, amelyekről a 2014/104 irányelv nem rendelkezik.

71 A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint vonatkozó uniós szabályozás hiányában az egyes tagállamok belső jogrendjének feladata meghatározni a versenyjog megsértéséből eredő kár megtérítésének követelésére vonatkozó jog gyakorlásának részletes szabályait, tiszteletben tartva az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét (lásd ebben az értelemben: 2001. szeptember 20‑i Courage és Crehan ítélet, C‑453/99, EU:C:2001:465, 29. pont; 2019. március 28‑i Cogeco Communications ítélet, C‑637/17, EU:C:2019:263, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

72 A tényleges érvényesülés és az egyenértékűség elvét a 2014/104 irányelv hatálya alá tartozó területen ezen irányelv 4. cikke tükrözi, amely lényegében átveszi a Bíróság ítélkezési gyakorlatából eredő fordulatokat. Mindazonáltal a második és a harmadik kérdés vizsgálata során csak a tényleges érvényesülés elvét kell figyelembe venni, amelyre a kérdést előterjesztő bíróság kizárólagosan hivatkozik.

73 E rendelkezés szerint a tényleges érvényesülés elvével összhangban a tagállamok biztosítják, hogy a kártérítési igények érvényesítésére vonatkozó valamennyi nemzeti szabály és eljárás oly módon kerüljön megállapításra és alkalmazásra, hogy ne tegyék a gyakorlatban megvalósíthatatlanná vagy túlzottan nehézzé a versenyjogi jogsértéssel okozott kár teljes megtérítésére vonatkozó uniós jog gyakorlását.

74 A Bíróság kimondta különösen azt, hogy a versenyjog területén alkalmazandó nemzeti szabályok nem sérthetik az EUMSZ 101. cikk és az EUMSZ 102. cikk hatékony alkalmazását, és azokat az e területre vonatkozó ügyek sajátosságaihoz kell igazítani, amelyek főszabály szerint összetett ténybeli és gazdasági elemzés lefolytatását teszik szükségessé (lásd ebben az értelemben: 2023. április 20‑i Repsol Comercial de Productos Petrolíferos ítélet, C‑25/21, EU:C:2023:298, 60. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

75 Ráadásul, jóllehet az adott területre vonatkozó uniós szabályozás hiányában az egyes tagállamok belső jogrendjének feladata meghatározni az uniós jogrendből származó egyéni jogok védelmének biztosítására irányuló jogorvoslatok eljárási szabályait, a tagállamok felelőssége, hogy minden esetben biztosítsák az említett jogokkal kapcsolatban a Charta 47. cikkének első bekezdésében biztosított hatékony bírói jogvédelemhez való jog tiszteletben tartását (2019. november 19‑i A. K. és társai [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége] ítélet, C‑585/18, C‑624/18 és C‑625/18, EU:C:2019:982, 115. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Amint az a jelen ítélet 65. pontjában megállapításra került, a 2014/104 irányelv (4) preambulumbekezdése az ilyen jogvédelemhez való jogra hivatkozik.

88 Végül, ami azt a kérdést illeti, hogy milyen következtetéseket kell levonni abból, ha a kérdést előterjesztő bíróság adott esetben megállapítja, hogy nem tartják tiszteletben a hatékony bírói jogvédelemhez való jogot, a jelen ítélet 60. és 64. pontjából kitűnik, hogy a versenyjog megsértésével okozott kár teljes megtérítéséhez való jog, amelyet a 2014/104 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése kodifikált, az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdése vonatkozásában elismert közvetlen hatályból ered.

89 Ezenkívül a Bíróság pontosította, hogy a Charta 47. cikke önmagában elegendő, és azt nem kell uniós jogi vagy nemzeti jogi rendelkezésekkel pontosítani ahhoz, hogy önmagában hivatkozható jogot biztosítson a magánszemélyek számára (2018. április 17‑i Egenberger ítélet, C‑414/16, EU:C:2018:257, 78. pont; 2024. február 20‑i X [Felmondási okok hiánya] ítélet, C‑715/20, EU:C:2024:139, 80. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

90 Márpedig az uniós jog elsőbbségének elve arra kötelezi az uniós jog rendelkezéseit hatáskörének keretei között alkalmazni hivatott nemzeti bíróságot, hogy amennyiben a nemzeti szabályozást nem tudja az uniós jog követelményeivel összhangban értelmezni, azáltal biztosítsa az előtte folyamatban lévő jogvitában e követelmények teljes érvényesülését, hogy szükség esetén – saját hatáskörénél fogva – eltekint minden olyan – akár utólagos – nemzeti szabályozás vagy gyakorlat alkalmazásától, amely ellentétes e jog közvetlen hatállyal bíró rendelkezésével, anélkül hogy kérelmeznie kellene vagy meg kellene várnia e nemzeti szabályozás vagy gyakorlat jogalkotói vagy bármilyen egyéb alkotmányos úton történő előzetes megsemmisítését (lásd ebben az értelemben: 2019. június 24‑i Popławski ítélet, C‑573/17, EU:C:2019:530, 57. és 58. pont; 2024. január 25‑i Em akaunt BG ítélet, C‑438/22, EU:C:2024:71, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Különös tekintettel arra, hogy

a magyar bírói gyakorlat a 93/13 irányelv alkalmazását igénylő fogyasztói perekben kifejezett kartell-megállapodást eredményezett az uniós jog rendszerszintű tagadásával,
a magyar bírói gyakorlat az indexálási mechanizmust – saját belső jogának félretéve – contra legem minősítette semmisségi ok helyett megtámadási oknak, azonban annak eredményes gyakorlását de facto kizárta diszpozitív vagy kógens norma utólagos behelyettesítésével,
a magyar bíróságok a kartell részévé válván elveszítették pártatlanságukat és függetlenségüket,

összeegyeztethető-e a Charta 47. cikkével és az EUMSz 101 cikk és 102 cikk hatékony alkalmazásával az, hogy az indexálási mechanizmust tartalmazó feltétel megtámadásához kötik az érvénytelenség joghatását úgy, hogy a rPtk. 201.§ (1) bekezdése és a rPtk. 200.§ (2) bekezdése magas szintű jogvédelmet fűz a semmisség, és nem a megtámadhatóság kapcsán.

~ ~ ~

Az EUB C-630/23 ítélet alapján – az annak alapügyében eljáró – Kúria Gfv.VI.30.133/2025/7. sz. alatti végzésével jogegységi eljárást kezdeményezett a Bszi. 32.§ (1) bekezdés b) pontja alapján:

10. A jogegység érdekében előterjesztett előzetes döntéshozatali indítvány

32. § (1) Az előzetes döntéshozatali indítványra jogegységi eljárásnak van helye, ha

a) az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi határozat meghozatala, korábban meghozott jogegységi határozat megváltoztatása vagy hatályon kívül helyezése szükséges, vagy

b) a Kúria valamely ítélkező tanácsa jogkérdésben el kíván térni a Kúria Bírósági Határozatok Gyűjteményében közzétett határozatától (a továbbiakban: Kúria közzétett határozata).

Az eljárás végső soron eredményezheti a 6/2013 PJE, illetve a 2/2014 PJE határozatok hatályán kívül helyezését is.

A C-630/23 ítéletet szó szerint kell alkalmazni, annak hatálya nem korlátozott, és az EUB ilyen rendelkezésének hiányában sem a magyar bíróságok, sem a tisztességtelen hitelezők nem bírnak hatáskörrel ilyet tenni.

Nézzük meg, mi az EUB ítéletének tárgya és hatálya:

1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i 93/13/EGK tanácsi irányelv (HL 1993. L 95., 29. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 1. kötet, 288. o.) 1. cikke (2) bekezdésének, 6. cikke (1) bekezdésének és 7. cikke (1) bekezdésének értelmezésére irányul.

Tehát – értelemszerűen – a magyar Kúria nem az előtte fekvő jogvita eldöntését kérte, hanem a jogvitában kötelezően alkalmazandó uniós jog értelmezését, melyre az EUB bír kizárólagos hatáskörrel.

38 Az első és a harmadik kérdés arra vonatkozik, hogy a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdése, 6. cikkének (1) bekezdése és 7. cikkének (1) bekezdése milyen módon határozza meg azokat a részletes szabályokat, amelyek alapján értékelni kell azon, devizában nyilvántartott lízingszerződés fennmaradásának lehetőségét, amelyből az e devizához kapcsolódó árfolyamkockázatot teljes egészében az érintett fogyasztóra terhelő kikötést mint tisztességtelent eltávolították.

39 Elöljáróban pontosítani kell, hogy mivel e kérdések a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése alapján tisztességtelennek nyilvánított feltételt tartalmazó szerződésre vonatkoznak, e kérdések szükségképpen azt feltételezik, hogy e kikötés ezen irányelv hatálya alá tartozik, tehát az irányelv 1. cikkének (2) bekezdése alapján – amely kizárja ezen irányelv hatálya alól többek között a kötelező érvényű törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket tükröző szerződési feltételeket – nem vonható ki az irányelv hatálya alól.

40 E tekintetben, noha a kérdést előterjesztő bíróság az első kérdésében „törvényi rendelkezések[ben előírt]” „devizaátváltási mechanizmusra” hivatkozik, a Bíróság rendelkezésére álló iratokban semmi nem utal arra, hogy az említett feltétel, amely magára az árfolyamkockázatra, nem pedig a deviza átváltásának módjára vonatkozik, tükrözné az ilyen rendelkezések tartalmát, mivel e bíróság egyébiránt nem fejti ki azokat az okokat, amelyek miatt mindemellett szükséges lenne, hogy a Bíróság értelmezze a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdését.

Azaz, a kérdést felvevő magyar bíróság (Kúria) sem szűkítette a kérdést egy adott lízingszerződésre vagy az árfolyamkockázati tájékoztatásra (átláthatóság sérelme), hanem a DH törvények behelyettesítési mechanizmusára utalt.

42 Az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy tekintettel arra, hogy a fogyasztó az eladóhoz vagy szolgáltatóhoz képest hátrányos helyzetben van, a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének első tagmondata előírja, hogy a tisztességtelen feltételek nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve. E szabály olyan kógens rendelkezés, amely arra irányul, hogy a szerződő felek jogai és kötelezettségei tekintetében a szerződés által megállapított formális egyensúlyt a szerződő felek egyenlőségét helyreállító, valódi egyensúllyal helyettesítse (2024. április 9‑i Profi Credit Polska [Jogerős határozattal befejezett eljárás újraindítása] ítélet, C‑582/21, EU:C:2024:282, 73. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Ebből eredően az uniós jog kógens rendelkezését átültető rPtk. 239.§ (2) bekezdése is megőrzi a kógens jelleget. A DH1 tv. 3.§ (2) bekezdése – hiába kógens az is – nem képes felülírni a specialitás jellege miatt az uniós kógens normát. Ráadásul az uniós jog vertikális s horizontális hatályának vitáját feloldotta már korábban is az EUB, mivel ítélete szerint a fogyasztók közvetlenül is hivatkozhatnak e jogra. Mivel azonban e szabály implementált, a vita e körben álvitának minősül.

43 Egyébiránt a fogyasztóvédelemhez fűződő közérdek jellegére és fontosságára tekintettel a 93/13 irányelv – amint az 7. cikkének az irányelv huszonnegyedik preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdéséből következik – arra kötelezi a tagállamokat, hogy rendelkezzenek megfelelő és hatékony eszközökről annak érdekében, hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók fogyasztókkal kötött szerződéseiben a tisztességtelen feltételek alkalmazását (2024. április 9‑i Profi Credit Polska [Jogerős határozattal befejezett eljárás újraindítása] ítélet, C‑582/21, EU:C:2024:282, 73. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

44 Ehhez a nemzeti bíróságoknak mellőzniük kell a tisztességtelen szerződési feltételek alkalmazását annak érdekében, hogy azok ne váltsanak ki kötelező joghatásokat a fogyasztó vonatkozásában, kivéve ha ezt a fogyasztó ellenzi (2020. július 9‑i Raiffeisen Bank és BRD Groupe Société Générale ítélet, C‑698/18 és C‑699/18, EU:C:2020:537, EU:C:2019:537, 53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

45 Ebből következik, hogy egy tisztességtelennek minősített szerződési feltételt főszabály szerint úgy kell tekinteni, mint amely nem is létezett, úgyhogy a fogyasztóra nézve nem fejthet ki joghatást. Ennélfogva egy ilyen kikötés tisztességtelen jellege bírósági megállapításának főszabály szerint azon jogi és ténybeli állapot helyreállítását kell eredményeznie, amelyben a fogyasztó az említett kikötés hiányában lenne (2023. június 15‑i Bank M. [A szerződés semmisségének következményei] ítélet, C‑520/21, EU:C:2023:478, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Az érvénytelenség olyan jogi tény, melynek megállapításához nem szükséges külön bírósági eljárás és a bíróság ítélete. A semmisség olyan jogi tény, melyet a perbírság egyszerűen csak figyelembe vesz. E semmisség akkor is fennáll, ha egyébként a fogyasztó arra nem hivatkozik.

Ezt tetézi az a körülmény, hogy a DH1 tv. 3.§ (1) bekezdése felállított egy megdönthetetlen törvényi vélelmet, a 4.§ (1) bekezdés egy megdönthető, ám meg nem döntött törvényi vélelmet, így a két vélelemmel megállapított jogi tény kikerül a perbeli jogvita korlátjai közül, azokra nem is kell vitatkozni, így például súlyosan jogsértő minden olyan bírói döntés, mely szerint egy jogorvoslati eljárásban azért nem veszi figyelembe a vélelmet a felülbírálatra jogosult bíróság, mert arra nem hivatkoztak. Az officialitás és a jogi tény természete egyszerre teszi a perbíróságok kötelezettségévé a jogi tény alkalmazását.

A hivatkozott C-520/21 Bank M. ítélet 57. pontja a C-154/15, C-307/15 és C-308/15 Naranjo-ítéletre [61. pont] utal vissza, ami kimondta:

61 A fenti megfontolásokból következik, hogy a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy egy tisztességtelennek minősített szerződési feltételt főszabály szerint úgy kell tekinteni, mint amely nem is létezett, úgyhogy a fogyasztóra nézve nem fejthet ki joghatást. Ennélfogva egy ilyen kikötés tisztességtelen jellege bírósági megállapításának főszabály szerint azon jogi és ténybeli állapot helyreállítását kell eredményeznie, amelyben a fogyasztó az említett kikötés hiányában lenne.

A C-118/17 Dunai-, illetve C-932/19 Kraváczné vs OTP ügyekben hozott ítéletek is ugyanezt mondták ki: meg kell fosztani a szerződést a semmis tartalomtól, és azt a maradék tartalmat kell további vizsgálat alá venni, ami visszamaradt (szétválasztó el, blue pencil teszt)

46 A nemzeti bíróság azon kötelezettsége, hogy mellőzze az olyan tisztességtelen szerződési feltétel alkalmazását, amely jogalap nélkül kifizetettnek bizonyuló összegek fizetésére kötelez, főszabály szerint ezzel egyező összegű visszafizetési kötelezettséget eredményez, amennyiben az ilyen visszafizetési kötelezettség hiánya kétségessé tehetné azt a visszatartó hatást, amelyet a 93/13 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 6. cikkének (1) bekezdése kívánt fűzni a fogyasztók és az eladók vagy szolgáltatók között megkötött szerződésekben foglalt kikötések tisztességtelen jellegének megállapításához (2023. június 15‑i Bank M. [A szerződés semmisségének következményei] ítélet, C‑520/21, EU:C:2023:478, 58. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

47 Ezenkívül, bár az említett irányelv 6. cikke (1) bekezdésének első tagmondata pontosítja, hogy a tagállamok előírják, hogy „a saját nemzeti jogszabályok rendelkezései szerint” a tisztességtelen feltételek nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztókra nézve, az ugyanezen irányelvben a fogyasztók számára garantált védelemnek a nemzeti jog által történő átvétele ugyanakkor nem változtathat e védelem terjedelmén, és ennélfogva lényegén (2024. december 12‑i Kutxabank ítélet, C‑300/23, EU:C:2024:1026, 160. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

48 Következésképpen, bár a tagállamok feladata az, hogy a nemzeti joguk által meghatározzák a valamely szerződésben foglalt kikötés tisztességtelen jellege megállapításának és e megállapítás konkrét joghatásai érvényesülésének módját, a tisztességtelen jelleg megállapításának lehetővé kell tennie azon jogi és ténybeli helyzet helyreállítását, amelyben a fogyasztó ezen tisztességtelen feltétel hiányában találná magát; többek között azzal, hogy a fogyasztó számára biztosítja az eladó vagy szolgáltató jogalap nélküli – a fogyasztó kárára az említett tisztességtelen feltétel alapján való – gazdagodásának visszatérítéséhez való jogot (2024. április 25‑i Caixabank [Elévülési idő] ítélet, C‑484/21, EU:C:2024:360, 20. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Az EUB egyetlen ítélete sem tér el ettől, és nem alakítottak ki olyan megoldási lehetőséget, hogy az érvénytelenség jogkövetkezményét utólag, kógens norma behelyettesítésével orvosolják, ugyanis az kizárja a fenti követelmény teljesülését.

49 A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság által nyújtott magyarázatokból az következik, hogy az olyan devizaalapú lízingszerződéseket illetően, amelyek az árfolyamkockázatra vonatkozó tisztességtelen kikötést tartalmaznak, és amelyek e kikötés elhagyása következtében érvénytelenné váltak, a magyar jog olyan megoldást ír elő, amely nem más, mint a DH2 törvény 37. §‑ának (1) bekezdése szerinti „érvényessé” vagy „a határozathozatalig terjedő időre történő hatályossá” nyilvánítás. Ennek keretében a DH1 törvény 3. §‑a olyan devizaátváltási mechanizmust ír elő, amely biztosítja, hogy az érintett szerződés alapján nyújtandó szolgáltatások értékét az árfolyamkockázatra vonatkozó tisztességtelen kikötés elhagyását követően továbbra is ki lehessen számítani.

E pontból teljesen egyértelmű, hogy a DH1 tv. 3.§ (1) bekezdése miatt szerződésből kieső feltételt (indexálás) a magyar jog a DH1 tv. 3.§ (2) bekezdés alkalmazásával orvosolja.

DH2 tv. 37. § (1) E törvény hatálya alá tartozó szerződések tekintetében a szerződés érvénytelenségének vagy a szerződés egyes rendelkezései érvénytelenségének (a továbbiakban: részleges érvénytelenség) megállapítását – az érvénytelenség okától függetlenül – a bíróságtól a fél csak az érvénytelenség jogkövetkezményeinek – a szerződés érvényessé vagy a határozathozatalig terjedő időre történő hatályossá nyilvánításának – alkalmazására is kiterjedően kérheti. Ennek hiányában a keresetlevél, illetve a kereset érdemben – eredménytelen hiánypótlási felhívást követően – nem bírálható el. Ha a fél az érvénytelenség vagy a részleges érvénytelenség jogkövetkezményének levonását kéri, úgy azt is meg kell jelölnie, hogy a bíróság milyen jogkövetkezményt alkalmazzon. A jogkövetkezmény alkalmazására vonatkozóan a félnek a felek közötti elszámolásra kiterjedő és összegszerűen is megjelölt, határozott kérelmet kell előterjesztenie.

Márpedig a fenti törvény hatályát az alábbi szakasz határozza meg:

1. § E törvény hatálya a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: 2014. évi XXXVIII. törvény) hatálya alá tartozó fogyasztói kölcsönszerződésekre terjed ki.

Azaz, nem csupán egyes cégek egyes szerződéseire vonatkozik, hanem minden olyanra, mely a DH1 tv. hatálya alá tartozik.

50 E bíróság, amint azt kifejti, abból az előfeltevésből indul ki, hogy az ilyen megoldás tiszteletben tartja a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének első tagmondatából eredő, a jelen ítélet 42–48. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatban értelmezett követelményeket, mivel e megoldás egyszerre teszi lehetővé azt, hogy az érintett fogyasztók teljes mértékben mentesüljenek az általuk kötött szerződésben szereplő, árfolyamkockázatra vonatkozó tisztességtelen kikötés alól, miközben e szerződés összes többi kikötése hatályban marad, és e megoldás egyúttal biztosítja az e tisztességtelen kikötés elhagyásához kapcsolódó visszatartó hatást. Az említett megoldás végrehajtását követően ugyanis már nem e fogyasztók, hanem az érintett hitelintézet viseli az említett tisztességtelen feltétel által kiváltott pénzügyi következményeket, míg az említett fogyasztók továbbra is részesülnének az említett szerződésben kikötött, devizához kapcsolódó kedvező kamatláb előnyeiben, anélkül hogy ugyanezen kikötés bármilyen módosítására szükség lenne.

51 Márpedig a Bíróság rendelkezésére álló iratok nem tartalmaznak olyan elemeket, amelyek kétségbe vonnák, hogy az ilyen eredmény főszabály szerint alkalmas annak biztosítására, hogy az e hitelintézet által ugyanezen tisztességtelen kikötés alapján jogalap nélkül megszerzett összegeket e rendelkezésnek megfelelően ugyanezen fogyasztóknak visszatérítsék.

Azaz, maga a Kúria sem állított olyat, hogy a DH1 tv. 3.§ (2) bekezdésében foglalt kógens norma alkalmazása lehetővé tenné az eredeti jogi és ténybeli állapot helyreálltásának lehetőségét.

52 Mindemellett a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének második tagmondata úgy rendelkezik, hogy a tisztességtelen feltételek mellőzését követően az érintett szerződés „[e] feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket”.

Ez került átültetésre a rPtk. 239.§ (2) bekezdésébe, mellyel ellentétes a DH törvények kiegészítő rendszere.

53 E tekintetben igaz, hogy maga a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének második tagmondata nem határozza meg az annak lehetőségét szabályozó kritériumokat, hogy a szerződés a „tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető” legyen, hanem a nemzeti jogrendre bízza azoknak az uniós jog tiszteletben tartásával történő megállapítását. Így egy konkrét helyzetben főszabály szerint a nemzeti jog által előírt szempontokra tekintettel kell megvizsgálni azon szerződés fennmaradásának lehetőségét, amelynek egyes kikötéseit érvénytelenné nyilvánították (2019. október 3‑i Dziubak ítélet, C‑260/18, EU:C:2019:819, 40. pont).

A C-260/18 ítélet 40-41. pontjai így szólnak:

40 Ebből következik, hogy a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének második tagmondata nem határozza meg a szerződés tisztességtelen feltételek nélküli fennmaradásának lehetőségét szabályozó kritériumokat, hanem a nemzeti jogrendre bízza, hogy azokat az uniós jog tiszteletben tartása mellett állapítsák meg, amint arra lényegében a főtanácsnok is rámutatott indítványának 54. pontjában. Így egy konkrét helyzetben főszabály szerint a nemzeti jog által előírt szempontokra tekintettel kell megvizsgálni azon szerződés fennmaradásának lehetőségét, amelynek egyes kikötéseit érvénytelenné nyilvánították.

41 Az uniós jog által meghatározott, a nemzeti jog által ebben az összefüggésben tiszteletben tartandó korlátokat illetően többek között meg kell jegyezni, hogy a jelen ítélet 39. pontjában említett objektív megközelítéssel összhangban nem engedhető meg, hogy a nemzeti jogban a szerződő felek valamelyikének helyzetét a szerződés jövőbeli sorsát meghatározó szempontnak lehessen tekinteni (lásd ebben az értelemben: 2012. március 15‑i Pereničová és Perenič ítélet, C‑453/10, EU:C:2012:144, 32. pont).

A C-932/19 ítélet is a Perenicova-ítéletre utal vissza. Eszerint a bíróság – a felek érdekeitől függetlenül – pusztán objektív szempontok alapján köteles megvizsgálni, hogy az adott szerződés a visszamaradó résszel teljesíthető-e vagy sem. Ha nem, akkor az egész szerződés megdől. Ennél foga az összes olyan perbeli jogvita unfair és contra legem, melyben nem végeztek el a bírók ilyen vizsgálatot. Ugyanis ez az objektív kötelezettség teljesen ügy-specifikus.

54 Ráadásul a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének célja a felek közötti egyensúly helyreállítása, főszabály szerint egy szerződés egésze érvényességének fenntartásával, nem pedig a tisztességtelen feltételeket tartalmazó valamennyi szerződés semmissé nyilvánítása (2019. március 14‑i Dunai ítélet, C‑118/17, EU:C:2019:207, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

55 Mindazonáltal megvannak a határai annak a mérlegelési mozgástérnek, amellyel a tagállamok valamely szerződés tisztességtelen feltételek nélküli fennmaradásának lehetőségét szabályozó kritériumok meghatározását illetően rendelkeznek.

56 Így egyrészt a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdése második tagmondatának szövegéből az következik, hogy az érintett szerződésnek főszabály szerint úgy kell fennmaradnia, hogy kizárólag csak a tisztességtelen kikötések elhagyása jelentsen módosulást, ha a nemzeti jogszabályok értelmében a szerződés fennmaradása jogilag lehetséges, és a nemzeti bíróságok ennélfogva kizárólag arra kötelesek, hogy mellőzzék a tisztességtelen szerződési feltétel alkalmazását annak érdekében, hogy az ne váltson ki kötelező joghatásokat az érintett fogyasztó tekintetében, de nem jogosultak arra, hogy e feltétel tartalmát módosítsák (lásd ebben az értelemben: 2012. június 14‑i Banco Español de Crédito ítélet, C‑618/10, EU:C:2012:349, 65. pont).

A magyar Kúria a C-26/13 ítélet óta pontosan tudta, hogy nem nyúlhat bele a szerződésbe. A Kásler-ügyben a Kúria is tudomásul vette, hogy a szerződés a maradék tartalommal nem maradhat fenn, mert az más jelleggel bírna és hatályban tartása nováció lenne, illetve a felek szerződéskötési autonómiája sérülne.

57 A Bíróság e vonatkozásban megállapította, hogy ha a nemzeti bíróság jogosult lenne arra, hogy az ilyen szerződésben foglalt tisztességtelen feltételek tartalmát módosítsa, e lehetőség sérthetné a 93/13 irányelv 7. cikke által elérni kívánt hosszú távú cél megvalósulását. E lehetőség ugyanis elősegítené annak a visszatartó erőnek a megszüntetését, amely az eladók vagy szolgáltatók tekintetében jelentkezik az ilyen tisztességtelen feltételeknek a fogyasztók vonatkozásában való puszta és egyszerű alkalmazhatatlansága következtében, mivel az eladók vagy szolgáltatók továbbra is alkalmazni próbálnák e feltételeket annak tudatában, hogy még ha azok érvénytelenségét meg is állapítanák, a szerződést a nemzeti bíróság a szükséges mértékben továbbra is kiegészíthetné oly módon, hogy ezen eladók vagy szolgáltatók érdekei biztosítottak legyenek (2019. március 26‑i Abanca Corporación Bancaria és Bankia ítélet, C‑70/17 és C‑179/17, EU:C:2019:250, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

58 Másrészt, feltéve hogy a jelen ítélet 56. pontjában említett feltétel teljesül, annak lehetőségét, hogy a szóban forgó szerződés a nemzeti jog szabályainak megfelelően a tisztességtelen feltételei nélkül is fennmaradhasson, objektív megközelítésből kell vizsgálni (2023. november 23‑i Provident Polska ítélet, C‑321/22, EU:C:2023:911, 81. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Így ezen szerződés felei egyikének helyzete nem tekinthető a szerződés jövője szabályozásában meghatározó szempontnak (2012. március 15‑i Pereničová és Perenič ítélet, C‑453/10, EU:C:2012:144, 32. pont).

59 Így felmerül a kérdés, hogy a jelen ítélet 49. és 50. pontjában említett megoldás összhangban áll‑e ezen irányelvnek az ezen ítélet 53–58. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlat szerint értelmezett 6. cikke (1) bekezdése második tagmondatával.

EZ A C-630/23 ÜGY TÁRGYA!

A kúriai ítélkezési gyakorlat – melyet a mai napig fenntartanak – irányelvvel ellentétes vagy sem?

60 A kérdést előterjesztő bíróság hajlik annak megállapítására, hogy ez a helyzet áll fenn, mivel a jelen ügyben az árfolyamkockázatra vonatkozó tisztességtelen kikötést álláspontja szerint egyszerűen elhagyják az alapügyben szóban forgó lízingszerződésből, így e feltétel már nem jelent kötelezettséget a két fogyasztó számára. E szerződés így a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének második tagmondata értelmében vett „tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető” a DH1 és a DH2 törvényben előírt átváltási mechanizmus révén, és ennélfogva e rendelkezés értelmében „változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket”.

61 Ugyanakkor a nemzeti jog által alkalmazott ilyen megoldás önmagában nem elegendő annak megállapításához, hogy valamely szerződés a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének második tagmondata értelmében „tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető”.

Az EUB tehát leszögezte, nem a DH törvények szövege az irányadó, hanem annak szerződésre gyakorolt hatása.

62 E célból ugyanis bizonyítani kell, hogy – amint az a jelen ítélet 56. és 58. pontjában említett ítélkezési gyakorlatból következik – az érintett szerződés ilyen fennmaradása jogilag lehetséges, és hogy az nem jár azon túlmenő módosítással, mint ami az e kikötések elhagyásából ered, aminek hiányában e szerződés fennmaradása ellentétes lenne e rendelkezéssel.

63 Márpedig ha a kérdést előterjesztő bíróság korábban már megállapította – mint a jelen ügyben is –, hogy az árfolyamkockázatra vonatkozó kikötés határozza meg az alapügyben szóban forgó szerződés elsődleges tárgyát, és annak megszüntetése e szerződés érvénytelenségét vonná maga után, a szerződés fennmaradása jogilag nem tűnik lehetségesnek, amit ugyanakkor a kérdést előterjesztő bíróságnak kell adott esetben értékelnie (lásd ebben az értelemben: 2019. június 5‑i GT ítélet, C‑38/17, EU:C:2019:461, 43. pont; 2019. március 14‑i Dunai ítélet, C‑118/17, EU:C:2019:207, 52. pont).

Az „árfolyamkockázatra vonatkozó kikötés” nem az árfolyamkockázati tájékoztatás, hanem maga az indexálási mechanizmus. És e körben maga a Kúria is kijelenti: (A) az a szerződés elsődleges tárgya, (B) teljes semmisséget okoz.

64 Ezenkívül a Bíróság kimondta, hogy a nemzeti bíróság nem orvosolhatja a szerződésnek az abban szereplő valamely kikötés tisztességtelen jellegéből eredő érvénytelenségét oly módon, hogy e szerződést érvényesnek nyilvánítja, és egyidejűleg módosítja annak pénznemét. A bíróság ilyen beavatkozása végeredményben e kikötés tartalmának megváltoztatását jelentené (2023. április 27‑i AxFina Hungary ítélet, C‑705/21, EU:C:2023:352, 41. pont).

65 Márpedig, ellentétben azzal, amit a kérdést előterjesztő bíróság sugall, ezt az értékelést nem kérdőjelezik meg a jelen ítélet 49. és 50. pontjában összefoglalt kiegészítő pontosítások, amelyeket e bíróság az általa végrehajtani kívánt „érvényessé nyilvánításra” vonatkozóan adott, és amellyel kapcsolatban jelzi, hogy adott esetben felválthatja azt az érvénytelenséget megállapító határozat meghozataláig „terjedő időre történő hatályossá nyilvánítással”.

66 Tekintettel ugyanis arra, hogy e további pontosítások szerint az ilyen megoldás végső soron azzal a következménnyel jár, hogy az árfolyamkockázatot és annak pénzügyi következményeit, amelyek eredetileg az árfolyamkockázatra vonatkozó kikötés alapján az érintett fogyasztókra hárultak, immár a hitelintézet viseli, meg kell állapítani, hogy ezek szükségszerűen e kikötés módosítását eredményezik.

67 Ebből következik, hogy nem állapítható meg, hogy a szóban forgó szerződés a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének második tagmondata értelmében a „tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető” lenne.

Tehát a Curia levonta azt a következtetést, hogy a DH1 tv. kiigazító rendszerének normaszövege valóban lehetővé tenné a maradék tartalommal való teljesítést. Ebből eredően logikus a Curia azon következtetése, hogy ergo minden ilyen szerződés teljes mértékben semmis.

68 Kétségtelen, hogy a Bíróság kimondta, hogy a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésével ilyen helyzetben nem ellentétes az, ha a nemzeti bíróság a szerződések jogára vonatkozó elvek alkalmazásával a szerződésben szereplő tisztességtelen feltételt úgy semmisíti meg, hogy azt a nemzeti jog valamely diszpozitív vagy az ezen szerződés feleinek megállapodása esetén alkalmazandó rendelkezésével helyettesíti olyan helyzetekben, amelyekben e tisztességtelen kikötés érvénytelenségének megállapítása arra kötelezi a bíróságot, hogy az említett szerződést teljes egészében semmisítse meg, és ezzel a fogyasztót különösen káros következményeknek teszi ki, és így őt ezáltal bünteti (lásd ebben az értelemben: 2019. március 26‑i Abanca Corporación Bancaria és Bankia ítélet, C‑70/17 és C‑179/17, EU:C:2019:250, 56., 59. és 64. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

A Bankia ítélet így szól:

56 A Bíróság mindazonáltal már kimondta, hogy nem következik a jelen ítélet 53. és 54. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatból, hogy olyan helyzetben, amelyben a szolgáltató és a fogyasztó között létrejött szerződés valamely tisztességtelen feltétel elhagyása esetén nem teljesíthető, a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésével ellentétes az, hogy a nemzeti bíróság a szerződések jogára vonatkozó elvek alkalmazásával a tisztességtelen feltételt úgy semmisíti meg, hogy azt a nemzeti jog valamely kiegészítő rendelkezésével helyettesíti olyan helyzetekben, amelyekben a tisztességtelen kikötés érvénytelenségének megállapítása arra kötelezi a bíróságot, hogy a szerződést teljes egészében semmisítse meg, és ezzel a fogyasztót különösen káros következményeknek teszi ki, és így őt ezáltal bünteti (lásd ebben az értelemben: 2014. április 30‑i Kásler és Káslerné Rábai ítélet, C‑26/13, EU:C:2014:282, 80., 83. és 84. pont).

57 E tekintetben a Bíróság megállapította, hogy az ilyen helyettesítés a 93/13 irányelv céljára tekintettel teljes mértékben igazolt. Ez ugyanis megfelel a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének, mivel e rendelkezés arra irányul, hogy a szerződő felek jogai és kötelezettségei tekintetében a szerződés által megállapított formális egyensúlyt a szerződő felek egyenlőségét helyreállító, valódi egyensúllyal helyettesítse, nem pedig arra, hogy a tisztességtelen feltételeket tartalmazó valamennyi szerződést semmissé nyilvánítsák (lásd ebben az értelemben: 2014. április 30‑i Kásler és Káslerné Rábai ítélet, C‑26/13, EU:C:2014:282, 81. és 82. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

59 Hasonló indokokból meg kell állapítani, hogy olyan helyzetben, amikor egy eladó vagy szolgáltató és egy fogyasztó között létrejött jelzálog‑fedezetű kölcsönszerződés nem maradhat fenn valamely tisztességtelen feltétel elhagyását követően, amelynek szövege valamely, a szerződés feleinek megállapodása esetén alkalmazandó jogszabályi rendelkezésen alapul, a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése nem értelmezhető úgy, hogy azzal ellentétes az, hogy a nemzeti bíróság e kikötést e szerződés semmisségének elkerülése céljából a vonatkozó jogszabályi rendelkezésnek a szerződéskötést követően bevezetett új változatával helyettesíti, amennyiben a szerződés megsemmisítése esetén a fogyasztót különösen káros következmények érnék.

64 A fenti megfontolásokra tekintettel a C‑70/17. és a C‑179/17. számú ügyben előterjesztett kérdésekre azt a választ kell adni, hogy a 93/13 irányelv 6. és 7. cikkét úgy kell értelmezni, hogy egyrészt azokkal ellentétes az, hogy egy jelzálog‑fedezetű kölcsönszerződés lejárat előtti megszüntetésére vonatkozó, tisztességtelennek minősített kikötést az annak tisztességtelenségét megalapozó elemek elhagyásával részlegesen fenntartanak, amennyiben azok elhagyása az említett kikötés tartalmának a lényegét érintő megváltoztatását eredményezi, másrészt ugyanezen cikkekkel nem ellentétes az, hogy a nemzeti bíróság úgy orvosolja az ilyen, tisztességtelen feltétel semmisségét, hogy azt azon jogszabály új, a szerződés feleinek megállapodása esetén alkalmazandó szövegével helyettesíti, amelyen e kikötés alapult, amennyiben a szóban forgó jelzálog‑fedezetű kölcsönszerződés az említett tisztességtelen feltétel elhagyása esetén nem maradhat fenn, és a teljes szerződés megsemmisítése esetén a fogyasztót különösen káros következmények érik.

Marad tehát a Kásler-doktrína: (A) teljes semmisség, (B) csak a szerződéskötéskor is létező diszpozitív norma, (C) ha a fogyasztót meg kell óvni a különösen hátrányos következményektől, (D) és ezt a fogyasztó kifejezetten igényli.

69 E vonatkozásban hangsúlyozni kell, hogy a szerződés teljes érvénytelenségének megállapítása következtében a fogyasztó helyzetére gyakorolt, az ezen ítélkezési gyakorlat szerinti következmények értékelése szempontjából a fogyasztó e tekintetben kinyilvánított szándéka döntő jelentőséggel bír (2022. szeptember 8‑i D. B. P. és társai [Devizában nyilvántartott jelzáloghitel] ítélet, C‑80/21–C‑82/21, EU:C:2022:646, 74. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

70 Márpedig a jelen ügyben, függetlenül attól, hogy létezik‑e az említett ítélkezési gyakorlat értelmében a magyar jogban valamely diszpozitív vagy az érintett szerződés feleinek megállapodása esetén alkalmazandó rendelkezés, a két fogyasztó mind a kérdést előterjesztő bíróság előtt, mind pedig a Bírósághoz benyújtott írásbeli észrevételeiben egyértelműen kifejezte azon kívánságát, hogy az alapügyben szóban forgó lízingszerződést teljes egészében nyilvánítsák semmisnek. E körülmények között a jelen ügyben nem állapítható meg azon feltétel teljesülése, amely szerint a szerződés egészének megsemmisítése folytán az érintett fogyasztókat különösen káros következmények érik, ami ahhoz szükséges, hogy a nemzeti bíróság a megsemmisített tisztességtelen kikötést a belső jogának valamely diszpozitív vagy az ezen szerződés feleinek megállapodása esetén alkalmazandó rendelkezésével helyettesíthesse (lásd ebben az értelemben: 2022. szeptember 8‑i D. B. P. és társai [Devizában nyilvántartott jelzáloghitel] ítélet, C‑80/21–C‑82/21, EU:C:2022:646, 78. pont).

71 Másodszor, a Bíróság megállapította, hogy a 93/13 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése nem képezi akadályát annak, hogy a tagállamok jogszabállyal vessenek véget a tisztességtelen szerződési feltételek fogyasztók és eladók vagy szolgáltatók közötti szerződésekben történő használatának, megőrizve ezzel e szerződések érvényességét, azzal a megkötéssel, hogy a nemzeti jogalkotó e vonatkozásban köteles tiszteletben tartani az ugyanezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdéséből eredő követelményeket (lásd ebben az értelemben: 2019. március 14‑i Dunai ítélet, C‑118/17, EU:C:2019:207, 40. és 42. pont; 2021. április 29‑i Bank BPH ítélet, C‑19/20, EU:C:2021:341, 77. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

72 Ugyanakkor a Bíróság rendelkezésére álló iratokból nem tűnik ki, hogy a jelen ügyben létezne ilyen szabályozás az árfolyamkockázatra vonatkozó kikötést illetően, mivel a kérdést előterjesztő bíróság ennek keretében kizárólag az árfolyamrésre vonatkozó kikötésekkel kapcsolatos nemzeti jogszabályokra hivatkozik, amelyek célja az, hogy „a nagyszámú érvényes szerződés esetén a fogyasztókat mentesítsék az árfolyamkockázat jövőbeni viselése alól”.

73 E tekintetben a Bíróság megállapította, hogy az árfolyamrésre vonatkozó kikötésekkel kapcsolatos problémák orvoslására irányuló jogszabály fennállása nem érinti azt a vizsgálatot, amelyet a 93/13 irányelvre tekintettel az érintett szerződések más feltételei, mint például az árfolyamkockázatra vonatkozó kikötések tekintetében kell elvégezni (lásd ebben az értelemben: 2019. március 14‑i Dunai ítélet, C‑118/17, EU:C:2019:207, 46. pont; 2021. szeptember 2‑i OTP Jelzálogbank és társai ítélet, C‑932/19, EU:C:2021:673, 45. pont).

Annak következményeiről, hogy valamely szerződés a tisztességtelen kikötések kihagyásával nem teljesíthető

74 Az azon megállapításból eredő következményeket illetően, amely szerint a tisztességtelen kikötést tartalmazó szerződés a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének második tagmondata értelmében e kikötés kihagyásával nem teljesíthető, emlékeztetni kell arra, hogy a 93/13 irányelv nem szabályozza kifejezetten az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó között létrejött szerződésnek az abban foglalt tisztességtelen feltételek elhagyását követő érvénytelenségéből eredő következményeket. Ennélfogva a tagállamok feladata meghatározni az ilyen megállapítás következményeit, azzal, hogy az általuk e tekintetben alkalmazott szabályoknak összeegyeztethetőknek kell lenniük az uniós joggal, és különösen az ezen irányelv által követett célokkal (2023. június 15‑i Bank M. [A szerződés semmisségének következményei] ítélet, C‑520/21, EU:C:2023:478, 64. pont).

75 Ugyanakkor ebben az összefüggésben a Bíróság emlékeztetett arra is, hogy a tisztességtelen kikötéseknek a fogyasztókra való puszta és egyszerű alkalmazhatatlanságának visszatartó hatást kell gyakorolnia, mivel ezen alkalmazhatatlanságból e fogyasztó ahhoz való jogának kell keletkeznie, hogy visszatérítsék számára az érintett eladó vagy szolgáltató által az ilyen kikötések alapján jogalap nélkül megszerzett előnyöket. A Bíróság megállapította tehát, hogy mivel az ilyen visszatérítési kötelezettség hiánya megkérdőjelezhetné e visszatartó hatást, hasonló visszafizetési kötelezettséget kell elismerni, amennyiben a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató között létrejött szerződés kikötéseinek tisztességtelen jellege nemcsak e feltételek semmisségét, hanem e szerződés teljes egészének érvénytelenségét is maga után vonja (2023. június 15‑i Bank M. [A szerződés semmissé nyilvánításának következményei] ítélet, C‑520/21, EU:C:2023:478, 65. és 66. pont).

76 Ebből következik, hogy a jelzáloghitel‑szerződések tisztességtelen feltételek megléte miatti semmisségének gyakorlati következményeire vonatkozó nemzeti szabályok uniós joggal való összeegyeztethetősége attól a kérdéstől függ, hogy e szabályok egyrészt lehetővé teszik‑e a fogyasztó azon jogi és ténybeli helyzetének helyreállítását, amelyben az érintett fogyasztó akkor lett volna, ha nem köti meg e szerződést, másrészt nem veszélyeztetik‑e a 93/13 irányelv által elérni kívánt visszatartó hatást (2023. június 15‑i Bank M. [A szerződés semmissé nyilvánításának következményei] ítélet, C‑520/21, EU:C:2023:478, 68. pont).

Ezzel cáfolható a Kormány, a Magyar Nemzeti Bank és a Bankszövetség azon kinyilvánított hazugsága, hogy csak egy adott szolgáltató lízingszerződésére vonatkozik az EUB ítélete.

77 Az ilyen jogi és ténybeli állapot helyreállítása érdekében az olyan lízingszerződés esetében, mint amelyről az alapügyben szó van, a fogyasztóknak egyrészt jogosultnak kell lenniük a hitelintézettől legalább az e szerződés teljesítése címén megfizetett havi törlesztőrészletek és költségek visszatérítését, valamint a felszólítástól számított törvényes késedelmi kamatok megfizetését követelni (lásd ebben az értelemben: 2023. június 15‑i Bank M. [A szerződés semmissé nyilvánításának következményei] ítélet, C‑520/21, EU:C:2023:478, 74. pont).

78 Így a jelen ügyben nem elegendő, ha kizárólag az érintett hitelintézet által az árfolyamkockázatra vonatkozó kikötés alapján kapott összegeket térítik vissza a két fogyasztónak, amint azt a kérdést előterjesztő bíróság javasolja, mivel e fogyasztóknak – éppen ellenkezőleg – az alapügyben szóban forgó lízingszerződés alapján megfizetett havi törlesztőrészletek és költségek teljes összegének visszatérítése jár.

Tehát nem a DH1 tv 3.§ (2) bekezdése utáni „rendezés” irreleváns, mint megoldás, hiszen az in integrum restitutio a követelmény.

79 Másrészt, ami az érintett eladót vagy szolgáltatót, vagyis a jelen ügyben a hitelintézetet illeti, az nem lehet jogosult arra, hogy a fogyasztóktól a lízingszerződés teljesítése címén a rendelkezésükre bocsátott vagyontárgy visszaszolgáltatásán vagy az annak megfelelő érték visszafizetésén túlmenő ellentételezést, valamint adott esetben késedelmi kamatok megfizetését követelje. Az a tény ugyanis, hogy e hitelintézetnek ilyen jogot biztosítanak, és ennélfogva az ahhoz való jogot biztosítják, hogy díjazásban részesüljön e fogyasztási cikk e fogyasztók általi használatáért, elősegítené azon visszatartó hatás megszüntetését, amelyet az eladókra vagy szolgáltatókra az e szerződés semmisségének megállapítása gyakorol (lásd ebben az értelemben: 2023. június 15‑i Bank M. [A szerződés semmissé nyilvánításának következményei] ítélet, C‑520/21, EU:C:2023:478, 76. és 78. pont).

80 Ezt az értelmezést nem kérdőjelezi meg a kérdést előterjesztő bíróság által említett azon követelmény, hogy biztosítani kell, hogy a kiszabott szankció „arányos legyen”. Egyrészt ugyanis a Bíróság kimondta, hogy azon szerződés érvénytelenné nyilvánítása, amelynek valamely feltétele tisztességtelen jellegét megállapították, nem minősül a 93/13 irányelvben előírt szankciónak (2024. május 30‑i Deutsche Bank Polska végzés, C‑325/23, EU:C:2024:453, 74. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

81 Másrészt, bár azon jogi és ténybeli állapot helyreállításának célját, amelyben az érintett fogyasztó az általa kötött szerződésben szereplő tisztességtelen feltétel hiányában lett volna, az arányosság elvének tiszteletben tartása mellett kell követni, ezen elvvel csak akkor ellentétes e szerződés egészének érvénytelenné nyilvánítása, ha azon következmények objektív megközelítés alapján történő meghatározása, amelyeket valamely kikötés tisztességtelen jellegének megállapításából az e kikötést tartalmazó szerződés fennmaradásának kérdését illetően a nemzeti jog alapján kell levonni, mérlegelési vagy értelmezési mozgásteret hagy a nemzeti bíróság számára(lásd ebben az értelemben: 2023. november 23‑i Provident Polska ítélet, C‑321/22, EU:C:2023:911, 85. és 86. pont).

82 Márpedig olyan körülmények között, mint amelyekről az alapügyben szó van, ki kell zárni az ilyen mozgástér fennállását, amint az a jelen ítélet 67. pontjából következik.

83 Amennyiben a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy belső jogára tekintettel csak úgy lehetséges azon jogi és ténybeli állapot helyreállítása, amelyben az érintett fogyasztók a megkötött szerződés hiányában lettek volna, ha e jogot contra legem értelmezi, emlékeztetni kell arra, hogy ha a Bíróság ítélkezési gyakorlata egyértelmű választ adott az uniós jog értelmezésével kapcsolatos valamely kérdésre, a nemzeti bíróságnak meg kell tennie mindent, ami az uniós jog ezen értelmezésének érvényre juttatásához szükséges (2022. március 10‑i Grossmania ítélet, C‑177/20, EU:C:2022:175, 42. pont).

84 Márpedig a jelen ügyben az irányelvi rendelkezéseket illetően igaz, hogy azok önmagukban nem keletkeztetnek magánszemélyekre vonatkozó kötelezettségeket, következésképpen azokra önmagukban nem is lehet nemzeti bíróság előtt magánszemélyekkel szemben hivatkozni (2022. január 18‑i Thelen Technopark Berlin ítélet, C‑261/20, EU:C:2022:33, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

85 Mindemellett a nemzeti jog uniós joggal összhangban álló értelmezésének elve a Szerződések rendszeréből következik, amennyiben lehetővé teszi a nemzeti bíróságoknak, hogy az előttük folyamatban lévő ügyek elbírálása során hatáskörüknek megfelelően biztosítsák az uniós jog teljes érvényesülését (2024. április 9‑i Profi Credit Polska [Jogerős határozattal befejezett eljárás újraindítása] ítélet, C‑582/21, EU:C:2024:282, 61. pont).

86 E tekintetben a Bíróság több alkalommal kimondta, hogy kizárólag magánszemélyek közötti jogvita esetén a valamely irányelv által meghatározott kötelezettségeknek a nemzeti jogába való átültetése érdekében hozott rendelkezések alkalmazása során egy tagállami bíróság a nemzeti jogrend valamennyi szabályát köteles figyelembe venni, és azt a lehetőségekhez képest, az irányelv szövegét és célját figyelembe véve köteles úgy értelmezni, hogy az irányelv céljával összhangban lévő eredményre jusson (2022. január 18‑i Thelen Technopark Berlin ítélet, C‑261/20, EU:C:2022:33, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

87 Kétségtelen, hogy a nemzeti jog uniós joggal összhangban álló értelmezése ezen elvének vannak bizonyos korlátai. Így a nemzeti bíróság azon kötelezettségét, hogy a belső joga irányadó szabályainak értelmezésekor és alkalmazásakor figyelembe kell vennie az irányelv tartalmát, az általános jogelvek korlátozzák, továbbá e kötelezettség nem szolgálhat a nemzeti jog contra legem értelmezésének alapjául (2014. április 30‑i Kásler és Káslerné Rábai ítélet, C‑26/13, EU:C:2014:282, 65. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

88 Mindazonáltal a Bíróság azt is kimondta, hogy az összhangban álló értelmezés követelménye a nemzeti bíróságok azon kötelezettségével jár, hogy adott esetben módosítaniuk kell az állandó ítélkezési gyakorlatot, amennyiben az a belső joguknak valamely irányelv céljaival összeegyeztethetetlen értelmezésén alapul, és hogy – bírói hatalmuknál fogva – mellőzniük kell valamely felsőbb bíróság által elfogadott minden olyan értelmezés alkalmazását, amely e bíróságra nézve e jog értelmében kötelező lenne, amennyiben ezen értelmezés nem egyeztethető össze ezen irányelvvel (lásd ebben az értelemben: 2019. június 24‑i Popławski ítélet, C‑573/17, EU:C:2017:503, 78. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

89 Következésképpen valamely nemzeti bíróság nem tekintheti megalapozottan úgy, hogy csupán azon okból kifolyólag lehetetlen a kérdéses nemzeti rendelkezést az uniós joggal összhangban értelmezni, hogy e rendelkezést korábban állandó jelleggel e joggal összeegyeztethetetlen módon értelmezték (2019. június 24‑i Popławski ítélet, C‑573/17, EU:C:2017:503, 79. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

90 Mindazonáltal abban az esetben, ha ez a lehetetlenség bizonyítást nyer, a két fogyasztónak – mint a nemzeti jog uniós joggal való összeegyeztethetetlensége miatt sérelmet szenvedett feleknek – lehetőséget kell biztosítani arra, hogy az 1991. november 19‑i Francovich és társai ítéletből (C‑6/90 és C‑9/90, EU:C:1991:428) eredő ítélkezési gyakorlatra hivatkozzanak annak érdekében, hogy adott esetben kártérítést kapjanak (lásd ebben az értelemben: 2022. január 18‑i Thelen Technopark Berlin ítélet C‑261/20, EU:C:2022:33, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

91 A fentiek összességére tekintettel az első és a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését – ezen irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben – úgy kell értelmezni, hogy e rendelkezés nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy a devizában nyilvántartott olyan lízingszerződés, amely az e devizához kapcsolódó árfolyamkockázatot az érintett fogyasztóra hárító kikötés mint tisztességtelen kikötés elhagyása folytán érvénytelenné vált, az első rendelkezés értelmében „a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető”, ha e szerződés olyan nemzeti jogszabály hatálya alá tartozik, amely az ilyen szerződés érvénytelenségének jogkövetkezményeként azt írja elő, hogy e fogyasztót kizárólag a tisztességtelen kikötés hátrányos hatásai alól kell teljes mértékben mentesíteni, miközben e szerződés többi elemének érvényessége és kötelező jellege fennmarad. Ilyen esetben, mivel az említett szerződés az említett kikötés kihagyásával nem maradhat fenn, az említett rendelkezések azon jogi és ténybeli állapot helyreállítását írják elő, amelyben az említett fogyasztó ugyanezen szerződés hiányában lett volna.

Dr. Marczingós Ügyvédi Iroda