Magyar Péter, Szabó Bence vs a tényfeltáró ügyvéd munkájának megítélése a köz által

Avagy miért ér többet a médiának, vagy a csodaváró tömegnek a kirakatból felugró „politikai celeb”, mint az igazságért évek óta hitelesen küzdő  “tényfeltáró” ügyvéd?

A mai magyar társadalom valóságérzékelése kapcsán láthatólag egy különös pszichológiai és strukturális csapdahelyzet alakult ki, amelyet a „látványpékség” metaforája ír le a legpontosabban. A választások közeledtével, ebben a mesterségesen fenntartott információs térben a valóságos, mélyen gyökerező rendszerszintű problémák megoldása helyett a tömegmanipuláció és a politikai marketing által kínált, azonnali fogyasztásra alkalmas „hősök” és botrányok váltak az elsődleges jól eladható politkai és média-termékké.

Miközben a jogtudomány és az Európai Unió Bíróságának (EUB) ítéletei – mint például a C-630/23. számú AxFina-ügy – világos és objektív diagnózist adnak a magyar igazságszolgáltatás és a pénzügyi szektor két évtizedes anomáliáiról, a média által befolyásolt közvélemény figyelme szisztematikusan elterelődik a látványos, azonban tényszerűség szempontjából objektív eszközökkel szinte igazolhatatlan, ellentmondásos botrányok és politikai performanszok irányába.

Míg a rendszerszintű korrupció lényegét és a banki-igazságszolgáltatási kartell hatásmechanizmusait évek óta, súlyos nehézségek közepette feltáró jogászként a háttérben valódi funkciójuktól eltérített fegyelmi eljárásokkal támadnak – melyeket éppen a kritikával illetett bíróságok vagy az uniós jog kijátszására építő vállalkozások indítanak –, addig a Kamara eleget téve ezen szervek és személyek megtorló igényének, a Bejelentővédelmi irányelv (WB Irányelv) szerinti megtorlás legsúlyosabb formáját, a folyamatos cselekményekkel megvalósuló szisztematikus zaklatást alkalmazza.

Ezek az eljárások már önmagukban, konkrét bírságolás hiányában is alkalmasak a „chilling effect” kiváltására, ahol a hiteles tájékoztatás és az érdekvédelmi tevékenység valós kockázata a praxis és az ügyfélkör elvesztése. Miközben a Kamara a zaklató eljárások ellen semmit nem tesz, a „köz” pedig közönyösen megvonja a vállát, a politikai szélirányban vitorlázó, „pro bono” ellátásban részesülő „kibeszélő” hősök „költségeire” pillanatok alatt 730.000 euró gyűlik össze közadakozásból. Életszerű ez? Aligha. Tanulságos? Nagyon is.

A recept egyszerű, a fogyasztói attitűd kapcsán nevezhetjük ezt a jelenséget politikai impulzusvásárlásnak. Amikor egy „terméket” vagy szolgáltatást hirtelen, előzetes tervezés vagy valós szükséglet mérlegelése nélkül veszünk meg. Ilyenkor nem a ráció (tényleg szükségem van rá?), hanem az érzelem (akarom!) diktál. A frusztrált, türelmetlen, szándékosan kétfelé polarizált és manipulált, indulatos tömeg ma már nem igazi megoldást keres, hanem csodát, szenzációt vár.

Bár Szabó Bence százados ügyében az igazság minden szelete még nincs feltárva, a rendelkezésre álló néhány nyilatkozat, szereplés a Partizánban és a Tisza támogató fellépése azt a látszatot kelti a tömegben, hogy egy-két kattintással megválthatja a lelkiismeretét, és a „támogatói” gomb megnyomásával vagy egy gyors átutalással azt az illúziót vásárolja meg, hogy a társadalmi felelősségvállalást és az érintett jutalmazását letudta. A jó szándékú, változást sürgető egyén számára ez a fajta „mikro-aktivizmus” egyfajta erkölcsi gyorstapasz: elégedettséggel tölti el a tudat, hogy „adott valamennyit”, így a probléma megoldását – mint egy kifizetett szolgáltatást – immár a kiválasztott hőstől várja el. Szabó Bence százados legutóbbi szereplései és a Tisza Párt körüli mozgolódás pontosan ennek a dinamikának a két oldalát jelenítik meg: a választó nem bonyolult szakpolitikai programokat elemez, hanem egy gyors érzelmi tranzakció keretében „kiszervezi” a cselekvést.

Nem racionális érveket mérlegel, hanem az évek alatt felgyülemlett frusztráció miatt „erős felindulásból,” felfokozott érzelmi állapotban „vásárol” be magának hősöket, akiket a média polcaira „éppen a megfelelő pillanatban” tettek ki. A nagy elterelés szinte tapintható. Bár az ügy még folyamatban van, a tényleges igazság kinyilatkoztatása pontosan ezen polarizált helyzet miatt  lehetetlen.

A történet láthatóan korántsem olyan egyértelmű, mint azt az első narratíva sugallta. Maguk a nyilatkozatok is abba az irányba mutattak, hogy már az érintett sem tagadja az összkép árnyaltságát.: a „beszervezés” és a külföldi szolgálatokkal való kapcsolat kontextusa jóval rétegzettebb, mint egy egyszerű, fekete-fehér kémregény. A kezdeti magabiztos állítások mögött megjelenő finomítások és pontosítások egyértelműen azt jelzik, hogy már egy nap után sem lehet leredukálni a témát a „hős” nyomozóra és „gonosz” szolgálatokra, hanem a konkrét bizonyítékok (vagy azok részleteinek) értelmezése zajlik.

Amit a legújabb fejlemények alapján tudni lehet, Szabó Bence van most olyan helyzetben szörfözve a Tisza hullámain, hogy kihasználja, illetve az események jelen folyása kapcsán teljes mértékben kihasználHATja azt a szabadságot, amit a civil lét (vagy a szolgálatból való kilépés) ad neki, miközben pontosan tudja, hogy a volt kollégái – akiket a törvény és az esküjük köt – nem fognak és nem is tudnak vele kiállni egy nyilvános vitára. A szolgálatokat egy olyan sarokba szorították, ahol bármit tesznek (vagy nem tesznek), a nyilvánosság szemében már veszítettek, mert a védelmükre felhozható tények „titkosak”, nyilván nem fognak mindent feloldani a titkosítás alól a Szabó ügy kedvéért, így a közvélemény számára nem léteznek. A százados ügye így válik annak a kényelmetlen igazságnak az iskolapéldájává, miszerint a modern nyilvánosság előtt a tények hiánya nem űrt hagy maga után, hanem teret ad a leghangosabb értelmezésnek.

A dinamika kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit Magyar Péter felemelkedésénél láttunk: egy látványos lehallgatási ügy, mint rakéta repíti a felhőbe az addig a rendszer integráns részét képező abból bizonyítottan kiválóan megélő kollaboráló személyt, miközben a szenzációt hozó VALÓDI  tartalom – a Schadl-botrány és a rendszerszintű érintettség, a devizás szál – abban a pillanatban és ugyanazzal a lendülettel süllyedt el, amint a népszerűségi mutatók kilőttek. A popsztárrá válást adó téma, lényeg „eltűnt”, ám MP maradt és sikeresen haknizik. Ha valaki ezután valahogy mégis felemlíti a Schadl lehallgatási botrány devizás szálát, annak a botránynak a lényegét, amivel éppen ismertté vált, akkor az „ősrobbanásból” hirtelen már nem marad más, mint a valódi tényfeltáró fogyasztóvédelmi ügyvédek gyalázása és valami – az uniós jogot súlyosan sértő – erkölcsi kártérítés.

A jogtudomány EUB döntésekben manifesztálódó tudományos igazságnak tekintendő objektív eredményei, az uniós versenyjog vizsgálati módszerei a választási „hajrá” sűrűjében és kontextusában világítanak rá arra a  méltánytalan és megalázó kontrasztra, amely ma a magyar fogyasztói jogvédelmet a köz elbánása és megítélése alapján jellemzi.  Ám érdemes megjegyezni: valós tényfeltáró diagnózis nélkül nincs gyógyulás: A hitelesség elárulása és a politikai „impulzusvásárlás” árát a tömeg előbb vagy utóbb mindenképpen megfizeti.

Ahhoz, hogy egy társadalmi problémára valódi gyógymódot találjunk, először a diagnózist kell könyörtelen pontossággal és  – ami talán ebben a dezinformációs zajban a legfontosabb és legnehezebb – hitelesen, objektív alapon felállítani és közölni.

 A magyar társadalom tragédiája azonban az, hogy miközben a „betegek” (a 3,5 millió kifosztott fogyasztó és családjuk) a megoldást várják, a karcos stílusú, másfél évtizede a fogyasztókért küzdő és a diagnózist hitelesen felállító ügyvédet a pártrendezvényeken és a kamara előtt egyaránt  megfeszítik, megélhetését fenyegetik, eközben a politikai népszerűség és csodavárás jegyében a populista ígéretekre gondolkodás nélkül öntik a milliókat, és már nem látják, hogy éppen az  a személy tapossa nyilatkozatain keresztül sárba a jogaikat, akiket csodavárásukban és impulzusvásárlásukkal emeltek piedesztálra. Míg a tömeg a kibeszélő hősét elképesztő összegekkel dotálja, addig a praxisával játszó ügyvédtől elvárnák, hogy tevékenységét mindenki számára erkölcsi alapon, ingyen végezze a nap 24 órjában és azon is túl. Természetesen az elvárt színvonalon, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a jogszerű ítélet legfőbb akadálya maga a bírói kar.

Amikor a C-630/23. sz. (Axfina) ítélet kihirdetését követően a helyszínről adtam elsőként hiteles tájékoztatást, egy olyan folyamatot indítottam el, amelyre a hatalmi centrumok válasza nem maradt el. A kezdeti médiacsendet megtörve az OTP bankvezetésének és a bankszektort kiszolgáló jogászoknak a részéről egy összehangolt dezinformációs kampány vette kezdetét, amelynek elsődleges célja az ítélet autentikus tartalmának meghamisítása kapcsán a fogyasztók elbizonytalanítása volt. Ezzel párhuzamosan az uniós jog elsődlegességét megtagadó bíróságok, valamint azok a másodlagos piaci szereplők, akiknek évtizedes uniós jog felülértelmezésére és mellőzésére épített üzleti modelljét, kifejezetten sérti az Európai Unió Bíróságának (EUB) joggyakorlata, együttesen lépnek fel ellenem. Ezek a piaci és politikai szereplők az uniós Bejelentővédelmi Irányelvet (WB Irányelv – (EU) 2019/1937) súlyosan sértő módon fegyelmi eljárásokkal, zaklatással és folyamatos megtorlással próbálnak ellehetetleníteni.

A válasz az autentikus hitelességben rejlik. Én évek óta dokumentáltan a jogsértések közvetlen közeléből, a tárgyalótermekből közvetítem a valóságot, amelyet jogerős ítéletek tömege, valamint a Kúria és a magyar bíróságok – gyakran az uniós joggal ellentétes – évtizedes gyakorlata bizonyít. Az EUB ítéletei, ahol már a Karváczné (C-932/19), Lombard (C-705/21),  Axfina
(C-630/23) után a negyedik praxisomhoz tartozó (C-761/24 ) sz. Axa ügyben várjuk az újabb döntést, önmagukban hordozzák az uniós jog egyedül hiteles értelmezését; bár elsődleges címzettjeik a nemzeti bíróságok, tartalmuk bárki számára nyilvános és hozzáférhető.

Tájékoztatásom azért pótolhatatlan, mert az uniós jog alapelveiből és a Szerződésekből fakadóan a fogyasztóknak elidegeníthetetlen joguk van a hiteles és teljes körű információhoz.  Ez az előfeltétele annak, hogy tudatos döntést hozhassanak: érvényesítik-e jogaikat a bíróság előtt, vagy sem. Ezzel szemben a bankvezetők, a bankjogászok, vagy a témában járatlan, de nagy reputációval rendelkező ügyvédek nyilatkozatai egyetlen célt szolgálnak: a kedélyek lehűtését. Olyan kommunikációs környezetet teremtenek, amely passzivitásra „tétlenségre” kárhoztatja a fogyasztót, elrettentve őt attól, hogy kiálljon a már az EUB által deklarált és bizonyított jogaiért.

A Bíróság több ízben is „közérdekű” kérdésnek minősítette a tisztességtelen szerződési feltételekről szóló irányelv által nyújtott védelmet. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) – amely a tisztességtelen szerződési feltételekről szóló irányelv jogalapja – 114. cikkében, valamint az EUMSZ 169. cikkében és az Európai Unió Alapjogi Chartájának 38. cikkében foglaltaknak megfelelően a tisztességtelen szerződési feltételekről szóló irányelv a fogyasztók magas szintű védelmét írja elő. A Bizottság a fogyasztóvédelemre vonatkozó javaslataiban szintén a védelem magas szintjét veszi alapul, különös figyelemmel a tudományos tényeken alapuló új fejleményekre. Jelen pillanatban az EUB autentikus értelmezését kell a tudományos tényként elfogadni, ezt a tényt sem az állam szervei, sem pártok, sem pedig a piac egyetlen szereplője sem teheti kétségessé és nem hamisíthatja meg az ítélet valóságtartalmát.

Az EUMSZ 169. cikk (az EKSz. korábbi 153. cikke) a fogyasztói érdekek érvényesülésének előmozdítása és a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosítása érdekében tartalmazza azt a célkitűzést, hogy az Unió hozzájárul a fogyasztók egészségének, biztonságának és gazdasági érdekeinek védelméhez, valamint a tájékoztatáshoz, oktatáshoz és az érdekeik védelmét célzó önszerveződéshez való jogaik megerősítéséhez.

Az általam képviselt tájékoztatás fundamentuma és forrása nem a három napi tartó csoda, a bizonytalanság, a szenzáció-hajhász feltételezés, a dezinformáció, hanem a legmagasabb szintű uniós jogforrások garanciája. A 93/13 Irányelv a tagállamra kötelezettséget telepít, hogy a fogyasztók számára jogokat állapítsanak meg, a bíróságok számára pedig az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikke alapján előírja a hatékony bírói jogvédelem biztosítását.

Míg tevékenységem bizonyíthatóan ezen a bizonyíthatóan hiteles jogi alapokon nyugszik, a másik oldal szereplői – akik praxisukat egy évtizede a devizahiteles (DH) törvényekre alapozzák – továbbra is az uniós jog megkerülésében és „elcsalásában” érdekeltek. Annak ellenére, hogy egy éve megállás nélkül járom az országot, hatalmas energiát fektetve a tömegek felvilágosításába, a rendszerszintű támogatás minimális, ellenben az elvárás igen nagy.

Eközben a háttérben a Kamarán keresztül próbálnak „chilling effectet” gyakorolni rám, vagy a hivatásrendből való kiszorításommal fenyegetni. Fontos hangsúlyozni: a szakmai kamarák, bár hatósági jelleggel bírnak, a versenyjog értelmében „vállalkozások társulásának” minősülnek. Az EUB a  C-194/14 P. (AC-Treuhand v. Bizottság) ügyben (és az azt megelőző joggyakorlatban) egyértelművé tette a közreműködők és társulások felelősségét. Ezen az alapon a szakmai és érdekvédelmi jellegű kamaráknak nem szabadna teret engedniük olyan megtorló jellegű fegyelmi eljárásoknak, amelyeket bírósági vezetők vagy az adósok kiszolgáltatottságából élő, rosszhiszemű egyének kizárólag anyagi és hatalmi érdekből kezdeményeznek.

Az ügyvédi kamara fegyelmi jogköre messze túlmutat a hivatásrendi önigazgatáson: Az uniós versenyjog (EUMSZ 101. cikk) alapján a kamara vállalkozások társulása, amelynek fegyelmi jogköre közvetlenül befolyásolja a jogi szolgáltatások piacát. Ha a Kamara szelektíven büntet, azzal piaci versenyt torzít.

Amikor a Kamara módszeresen üldözi azt az ügyvédet, aki az Európai Unió Bíróságának (EUB) ítéleteit hitelesen, a tárgyalótermi valóságot dokumentálva közvetíti, akkor valójában versenykorlátozó „facilitátorként” jár el. Az EUB az AC-Treuhand ügyben rögzítette: aki aktívan segíti egy jogsértő kartell (itt a banki lobby és a korrupt bírói gyakorlat) fennmaradását, az maga is felelős.

A MÜK ma egy „gate-keeper”, amely meghatározhatja, ki jogosult ügyvédi tevékenységet folytatni, ezáltal versenyjogilag releváns tényező. A rendszer a devizahiteles „másodlagos piac” zugíróit és a banki lobbyt kiszolgáló „celebjogászokat” (mint dr. Zamecsnik Péter) érintetlenül hagyja, miközben a valódi jogvédőt egzisztenciálisan támadja. Ez a WB Irányelv (visszaélés-bejelentő irányelv) szerinti szisztematikus megtorlás és zaklatás iskolapéldája. A Kamara eljárása nemcsak egyéni sérelem, hanem a fogyasztók tájékoztatáshoz való jogának rendszerszintű akadályozása.

Ahhoz, hogy egy rendszerszintű problémát a társadalom számára láthatóvá tegyünk, a diagnózist kérlelhetetlen keménységgel és szigorú okszerűséggel kell felállítani. Ahogyan az orvostudományban, úgy a jog világában sem létezik gyógyulás a baj pontos és őszinte nevesítése nélkül. Minden álmegoldás csak a probléma és szenvedés elnyújtását szolgálja.

Mélyen lesújtó tapasztalat, hogy míg a fogyasztói társadalom éveken át tartó, hiteles tájékoztatása és a közösségi támogatás kérése „keresztre feszítéssel” jár, addig az intézményrendszer a kamarai fegyelmi jogkört eszközként használja fel a „chilling effect” (dermesztő hatás) elérésére. Ebben a folyamatban a kamara – hivatásrendi küldetésével ellentétesen – a megtorlás végrehajtójává válik, közvetve a teljes tagságot felhasználva az egyéni integritás letörésére.

A tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat fogalma itt nyeri el valódi értelmét. Vajon nem az követi-e el ezt a tiltott magatartást, aki tudatosan arra törekszik, hogy a fogyasztókat jogaik terjedelméről megtévesztve olyan döntés meghozatalára vegye rá, hogy ne éljenek alapvető jogukkal és kötelezettségükkel – a bírósághoz fordulással? Nem az-e a tisztességtelen, aki a hitelezői érdekek védelmében szándékosan elhallgatja az EUB döntéseinek kötelező tartalmát, megfosztva ezzel a kiszolgáltatott felet a tájékozott döntés lehetőségétől azért, hogy maradjanak „tétlenek”?

Vajon mi magyarázza a fősodratú és az alternatív véleményvezér média – legyen szó a Partizánról vagy Friderikuszról – látványos távolságtartását a dokumentálható, szigorú jogszabályi alapokon nyugvó „devizás” tényfeltárástól? Miért nem találnak fogást ezen a rendszerszintű anomálián?

A válasz vélhetően a modern nyilvánosság kényelmetlen természetében rejlik: a régóta görgetett, krónikus és rendszerszintű hibák feltárása korántsem generál annyi kattintást és azonnali társadalmi reakciót, mint a felszínes, populista politikai színház. Ez a téma egyszerűen nem illeszkedik a „divatos”, gyorsan fogyasztható narratívákba, illetve a bankrendszert és a „stabilitást” a média is szent tehénnek tekinti.

Pedig ezek az társadalom és a média által „elfekvőbe kényszerített” ügyek alkotják a jelenkori magyar gazdaságtörténet legsúlyosabb fejezeteit. A devizahitelezés mögött meghúzódó versenyjogi szál, a kartell-háttér az okozott társadalmi és szociális katasztrófa, generációk tönkretétele a közvélemény fejében még mindig nem kapcsolódik össze a C-630/23. sz. (Axfina) ítélettel és annak drasztikus következményeivel. Azzal a folyamattal, amelynek során a jogállamot szisztematikusan leépítették– a jegybanki körökhöz köthetően – pedig jelenleg a folyamat végjátékaként hatalmas vagyonok vándorolnak ki az országból (akár dubaji konténerek formájában), 3,5 millió ember pénzéből finanszírozva.

A csodaváró tömeg még mindig nem látja a közel két évtizedes folyamat tudatosságát és rendszerszerűségét. Ez a vagyonfelhalmozás egy olyan rendszerszintű korrupció részét képező megállapodás „piaci” forintosításán alapult, amely az uniós jog szigorú értelmezése mellett meg sem történhetett volna. Erre a jogi és gazdasági szálra az ország tragédiájának szinte minden lényegi visszaélést fel lehetne fűzni kronologikus sorrendben, – feltéve, ha a média részéről meglenne hozzá a szakmai bátorság, a figyelem és a társadalmi támogatottság.

A felforrósított választási hangulatban a közvéleményt tudatosan szoktatják rá a kérészéletű botrányok fogyasztására. Mindkét oldal marketing gépezete gondoskodik róla, hogy a választók háromnaponta újabb gumicsontokra ugorjanak, biztosítva, hogy a valódi problémák elvesszenek a rövid szavatosságú botrányok zajában.

A Bankszövetség eközben a háttérben cinikus elégedettséggel figyeli az eseményeket. Számukra az egyetlen valódi érték az időnyerés. Amíg a közvélemény figyelmét választástól választásig, vagy inkább annak illúziójáig mesterségesen generált „hősök” aktuális botrányai kötik le, addig a devizahitelesek rendszerszintű tragédiája, a bírói és ügyészi korrupció gyanúja, valamint a jogállamisági és szociális válság mélyülése észrevétlenül kerül az „elfekvőbe”. A dezinformációs zajban a valódi jogi rendezés (Lex Marczingós) lehetősége elhalványul. A nagy lobbyerővel rendelkező bankszektor érdeke egyértelmű: a Parlamentbe csak olyan politikai erők kerüljenek, amelyek képesek a probléma érdemi megoldását a végtelenségig prolongálni.

Az újabb és újabb, néhány napos szenzációk keltette porfelhőben a devizás milliók nem veszik észre, hogy a folyamat célja a teljes tétlenségre kárhoztatásuk. Ebben a környezetben a harsány populizmus rendre elnyomja a hiteles szakmai hangot. A Magyar Ügyvédi Kamara eddigi magatartása pedig azt sugallja, hogy a hivatásrendi vezetés számára elfogadható ez a status quo.: ahol a valódi rendszerszintű jogsértés visszásságait feltáró ügyvédet szankcionálják, ám az impulzusvásárlás, a „pro bono” képviselet leple alatt folytatott, ügyvédi költségekre hivatkozó méltatlan „kalapolás” és adománygyűjtés a jogvédelem jogszerű látszata maradhat.

Pozsár László „Egy el nem mondható beszéd” című írása igen éleslátóan fogalmazza meg: ahhoz, hogy egy társadalmi betegségre valódi gyógymódot találjunk, először a diagnózist kell könyörtelen pontossággal felállítani és közölni. A magyar társadalom tragédiája azonban az, hogy miközben a „betegek” (a 3,5 millió kifosztott fogyasztó) a gyógyulást az uniós jogot, a fogyasztói jogokat nyíltan sértő új messiástól várják, a diagnózist felállító orvost (a tényfeltáró ügyvédet) ezért megfeszítik, miközben eltűrik, hogy a jogi hivatásrend jogsértéseket ténylegesen elkövető tagjai ellen semmiféle szankciót nem alkalmaznak.  A köz érdeklődése mindig újabb szenzáció felé fordul, a „kibeszélő” hősökre gondolkodás nélkül öntik a milliókat.

Az uniós jog (EUMSZ 169. Cikke 114. Cikk (3) bek.) kimondja: a fogyasztónak joga van a magas szintű védelemhez és a hiteles tájékoztatáshoz. Ez a tájékoztatás felelősséggel jár, nem lehet pusztán „vélemény”; annak tudományos alapokon, az EUB autentikus értelmezésén kell nyugodnia.

Az ügyvéd, aki a tárgyalóteremből közvetít, és a fogyasztókat tájékoztatja, valójában a Charta 11. cikke szerinti alapjogot érvényesít. Alapjogi Charta 11. cikk: Ez a rendelkezés deklarálja az információk megismerésének és közlésének szabadságát anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhatna. Amikor a Kamara fegyelmi eljárást indít egy ügyvéd ellen, mert az az EUB döntései alapján tájékoztat, közvetlenül ezt az alapjogot sérti meg.

Én ingyenes fórumokon tájékoztatom a közt miközben a praxisomat kockáztatom a 3,5 millió érintettért. A tömeg válasza? Közöny és a kamara részéről folyamatos fegyelmi vegzálás.

Ezzel szemben Szabó Bence százados ügye – akit állítólag pro bono képviselnek – napok alatt 730.000 eurót (közel 285 millió forintot) generált „ügyvédi és jogi költségekre”. Ez a politikai „impulzusvásárlás” netovábbja: a tömeg jelen pillanatban a szakmailag igen vitatható, de  jól időzített szenzáció  jellegű kibeszélést, ténylegesen a csodaváró show-műsort fizeti meg.

A felhergelt nép kritika nélkül „ugrik” az új hősökre, ebből látszik, hogy van itt minden szintű támogatási potenciál, azonban azok nem érik el az ingerküszöböt, akik hosszú évek óta valóban értük harcolnak a frontvonalban és ugyanúgy a munkájukat, megélhetésüket kockáztatják.

A tömeg nem látja az összefüggéseket, mert a dezinformáció elnyomja a diagnózist. Valójában nem is akar tudomást venni róla. Magyar Pétert  pontosan olyan érzelmi impulzusokra hatva lőtték fel, amelyek jól láthatóan eltakarják a valódi rendszerszintű bűnöket – a Schadl-Völner-botrány messzire vezető szálait, a Matolcsy-család vagyonrejtését és a hitelezői lobby kifosztási mechanizmusait.

Szabó Bence „mondott valamit, aztán kilépett” – és a tömeg máris hősnek látja. Aki viszont 16 éve bent marad a rendszerben, és praxisát kockáztatva hiteles információk alapján próbálja feszegetni a rendszerszintű korrupció falait, azt a tömeg nem támogatja, mert a devizás téma nem „trendi”.

A gyógyuláshoz nem 3 napos hősök kellenek, hanem a diagnózis elfogadása. Amíg a magyar polgárok és fogyasztók nem veszik észre, hogy az őket ténylegesen védő ügyvédek eltiprása az ő kifosztásuk véglegesítése, addig marad a „százezrelékes” esély a jogállamra.

Elgondolkodtató, hogy egy-egy választási kampányban felbukkanó „hírérték” több támogatást kap, mint 16 évnyi, az egész társadalmat érintő szakmai munka. A hitelesség objektív mérce: az egyik oldalon ott a tárgyalótermi valóság és az uniós jog, a másikon pedig az impulzusvásárolt illúzió.

A diagnózis kint van. A kérdés már csak az: a nép tényleg gyógyulni akar, vagy tovább finanszírozza a saját tragédiáját annak ellenére, hogy minden EUB döntés és átültetett jogszabály rendelkezésre áll a megoldáshoz. Csak éppen a független fórumot és a jogszabályok összhangba hozását kellene kiharcolni, azonban ez már nem egyedül a jogászok tollán, hanem a társadalom kollektív akaratán és a jogállami tudatosságán múlik, amit nem lehet impulzusvásárlással kiváltani.